Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 4. szám - KÖRKÉP - Tarjányi Béla: Isten országa és az emberi társadalom
létében, sőt arról is voltak homályos elképzeléseik, hogy az ember léte nem szűnik meg a halállal, — de ezek az elképzelések meglehetősen bizonytalanok, ellentmondásosak. Az emberek vallásosak voltak, de vallásosságuknak nem voltak igazi távlatai. Voltak erkölcsi törvényeik, de ezeknek a törvényeknek nem volt elég szilárd alapja, motivációja. Az ószövetségi zsidó vallásban mindaz, aki megtartja a parancsokat, Isten akaratát teljesíti, és elnyeri jóindulatát és áldását: az evilági javak bőségét. Mivel azonban a mindennapi tapasztalat gyakran rácáfolt erre, mert elmaradt a kilátásba helyezett jutalom vagy büntetés (ld. Jób könyve, panasz-zsoltárok), a halál utáni igazságszolgáltatással pedig nem számoltak komolyan, a vallási és erkölcsi élet tulajdonképpen eléggé bizonytalan alapokon állott. Az újszövetségi Szentírás szerint Jézus, — és az ő nyomában az első keresztények —, a vallási és erkölcsi életnek határozott és biztos alapot teremtettek azáltal, hogy a kinyilatkoztató Isten nevében meggyőződéssel és meggyőzően tanítottak Isten országáról, Isten irgalmáról. Arról a természetfölötti világban megvalósuló társadalomról, ahová a földi élet után mindenki eljut, aki megfelelő módon élt. Jézus és az apostolok tanítása nyomán az Újszövetség — a lehetőségekhez képest — egészen világos és határozott képet fest erről az országról. Isten uralkodik itt, akarata mindenben érvényedül. Jóságát maradéktalanul megtapasztalja mindenki, akit az igazságos ítélet erre a helyre juttatott. Nincs itt bűn és gyűlölet, sem félelem, fájdalom és szomorúság; nincs szenvedés, nincs gyász és halál. Mindenki kárpótlást nyer földi szenvedéseiért és bőséges jutalmat jótetteiért. Ez az új teremtés, az új ég és új föld, az új Jeruzsálem, a visszatért paradicsom. Akik itt élnek, mind Isten gyermekei, a világosság és örök nappal fiai, a prófétai Ígéretek örökösei; az igazak, akik hazatértek mennyei, örök otthonukba. Az Újszövetség erkölcsi és vallási téren nagyon sokat vár az embertől. Egyszersmind olyan határozott és vonzó célt ad, amelyért érdemes megtenni bármit, öröm feláldozni mindent. Jézus egyik hasonlata ezt juttatja kifejezésre: „A mennyek országa hasonlít a szántóföldben elrejtett kincshez. Amikor egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt és megvette azt a szántóföldet" (Mt 13,44). 2. A közvetlen cél: az ember. — A fentiekből értesülve azt hihetnénk, hogy az Újszövetség erkölcsi és vallási szemléletmódja teljességgel életidegen, hisz az ember figyelmét a titokzatos jövőben megvalósuló Isten országára irányítja. Talán valóban ez lenne a helyzet, ha a végcél vázolása mellett nem állítaná az érdeklődés középpontjába magát a konkrét embert: önmagunkat, és a körülöttünk lévőket. Az Újszövetség Jézus tanítása és tettei fényében teljesen új megvilágításba helyezi az embert, az emberi életet. Vallási alapon, az Isten szemszögéből nézve értékeli az embert és olyan magas méltóságra emeli, amely páratlan a kultúra és a vallások történetében. Istenről szólva Jézus tulajdonképpen nem is beszél másról, mint arról, hogy az ember mennyire fontos Istennek, mennyire szereti Isten az embert. És nemcsak a jókat, hanem a bűnösöket is: „esőt ad jókra és gonoszokra egyaránt" (Mt 5,45); ő az Atya, aki aggódva várja és megbocsátó szeretettel fogadja a tékozló fiút; ő a pásztor, aki utánamegy az elveszett juhnak. Jézus szavaiból úgy ismerjük meg az Istent, mint akinek az a legfőbb gondja és öröme, hogy az embert maga mellett tudja és boldoggá tegye. Amikor pedig az Újszövetségben megszólalnak Jézus tanítványai, akik hiszik és hirdetik, hogy Jézus Isten Fia volt, az ő tetteiről beszámolva még szemléletesebb és kézzelfoghatóbb módon tárják elénk azt, hogy az ember mennyire fontos Istennek, és Isten mire képes az emberért. Ki az ember, akit gyöngesége, bűnei ellenére így szeret az Isten — hangzik el a ki nem mondott kérdés az Újszövetségben. A keresztény tanítás szerint a válasz így hangzik: Mindenki, kivétel nélkül Isten gyermeke, társa és munkatársa, — és ha még nem az, hát azzá kell lennie! Nem csupán a távoli jövőben, hanem már most, ebben az életben. Az 228
