Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 4. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE VASADI PÉTER KÖLTŐVEL - Zimányi Ágnes: Isten országa - Jézus Krisztus
— Lehd erre valamilyen bizonyítékot találni? — Számomra az ország egyik legékesebb bizonyítéka a lábmosás ténye és liturgiája. Ebben van minden magyarázat. Az, hogy az Úr a Szolga, s épp szolgaságában a legnagyobb. Nem ismer személyválogatást. Aki nyújtja neki, annak megmossa a lábát. Meg- törli és megcsókolja. Ez a csókra-hajlás a misztérium pillanata. A lábmosás az ország szimbolikus alkotmánya. A minden rosszat elfödő szeretet tette. Feledése a megosztottságoknak, a kétkedéseknek, a csibészségeknek, a ravasz gyávaságoknak, a hatalom-imádatnak, a szemrehányásoknak, a sokfajta könnyűségnek, a velünk született butaságoknak. Csak ez a csók van, semmi más. A szabadságban szétáradó szeretet. Ez az új magatartás. Ennél újabb sosem lesz. — Szépen beszélt az bten országáról. Mégis, az áteredő bűntől terhelt emberi értelem akadékoskodik, és megkívánja, hogy egyszeri és visszafordíthatatlan életünkben, mely épp ezért óriási lehetőség, már itt a földön boldogok legyünk. Földi életünkben is vágyunk valamiféle beteljesülésre és olykor nehéz azt elfogadni, hogy most sírunk és csak a túlvilágon nevetünk. — Azt hiszi, Jézus ezt nem tudta? Mégis, örökre mondta, amit mondott. Ha valahol, itt sír az ember, csak itt, de már itt is boldogként. Jézus nem állítja élesen szembe az itt-et és a túl-t, mint mi. Magából most az egyházi ember szólalt meg. Figyeli, hogyan beszél? — Figyelem. De nem az egyházi ember beszél belőlem. Olykor magam is sírok... — Mindenki sír. A sírásunk talán a legtitokzatosabb emberi beszéd. Szavakkal elmondhatatlan. Beismerés van benne, bánat, az a kívánságunk, hogy legyen perújra- fölvétel. És remény. Bizony, vannak bűneink s nyomorúság kíséri az embert. — És erről ne beszéljünk? — Beszéljünk. De minek? Tudjuk, kik vagyunk. Ki vagyok. Jézus mégis fejemre teszi a kezét és azt mondja, boldog vagy, amikor sírsz. Ez megtisztít. De a kor divatja szerint keresnünk kell valamit, ami beárnyékolja az ámyéktalan dolgokat. Ez a kor különösen nehezen tűri a tisztaságot, mert mindenféle értelemben szennyezett. De Jézus tudta, mi lakik az emberben. Azt mondta, én az orvosotok vagyok, mert ti betegek vagytok. Gyertek hozzám, és én örök forrást fakasztok bennetek. Ez a lényeg, nem az, hogy az ember kiszikkadt. Van valaki, aki nemcsak megitatja, hanem forrássá is teszi. Az élettapasztalatok szoktak minket megkeseríteni. És azoknak a tapasztalatai, akik Isten országának kitartó hívei? Ők nem esnek át súlyos tapasztalatokon? Nekik nem hal meg senkijük? Ők nem betegszenek meg? Nem követnek el bűnt? A gyötrődő, hiteles keresztényekre, a szerzetesekre, a betegápolókra, a néma szolgálók névtelen sokaságára gondolok, akik nem verik nagydobra a hű-de-nagy-lelküket, hanem elrejtőznek az igazi alázatban. Ha a földolgozatlan tapasztalatok vesznek erőt rajtunk, és nem a hit, akkor viszonyla- gosítunk. A hit a nagy tapasztalat, bármi történjék. És nemcsak annyi, hogy a sokfajta meggyőződés között van egy, amely nekem a legfontosabb, hanem a hit már maga Isten országa. Beburkol minket, kívül-belül. A világot a hit fölnagyítja és közel hozza, nem pedig eltávolítja és elhomályosítja. A hit beférkőzik a szemünkbe, a szívünkbe, és élessé teszi a látást is, a gondolkodást is. Az isteni folytonosan változtat az ember életén. Ez nem úgy megy, hogy valaki jómódú, Opel Corsája, halastava, nem-tudom-mije van, és ráadásul még hihet is. A hit nem tűr rivalitást, bár szelíd. De végül is mindenkinek döntenie kell, és a belső megalkuvások lassanként alámoshatják életünket. Csak langyosan ne... Valaki egyszer megkérdezte tőlem, hogy van az, hogy hiszek, mégis írok verset? Azt vélte az illető, aki hisz, fölhagy a világgal, összekulcsolja a kezét, naphosszat szipog és bámulja a plafont. Őrület... Isten nem vesz el az életünkből, hanem hozzáad olyat, ami220
