Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 4. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE VASADI PÉTER KÖLTŐVEL - Zimányi Ágnes: Isten országa - Jézus Krisztus
— Térjünk vissza az evangäiumi szöveghez. Mit mond még Jézus Isten országáról? — Jézus belső indításból választja ki hasonlatait, metaforáit. Hyen a kenyeret megkelesztő kovász, az óriás fává növő mustármag. Isten országának dinamizmusa is kifejeződik bennük. És a csúcsa mindennek a nyolc boldogság. Ezek, mint a paraméterek, Isten országának polgárát jelenítik meg. Aki befelé figyel, bízva a ráadásban. Ez boldog, amikor sír. Pedig boldogtalanságában sír az ember. — Akkor mit tudunk az ilyen képekkel, logikával kezdeni? —•' Kezdeni? Az igaz dolgokkal — ilyen a művészet is — semmit sem lehet kezdeni. Mert valahogyan épp ők a kezdet. Az újrakezdés. Erő és fény van bennük. A boldogot, aki sír, nem garantálja egy félmillió, és nem fog nyomban megoldódni minden baja. Nem kap mást, csak Krisztus kegyelmét és figyelmét. Slussz, be van fejezve! De ez a sírás ugyanúgy megrendíti az eget, mint a breton paraszt tekintete. Ahogyan a nagy vers sem attól nagy, mert az értelem csúcsa, hanem azért, mert enyhíti nyomorunkat. Önmagában hordja azt, hogy nélkülözhetetlen. A nagyformátumú dolgok nem lakatnak jól minket, de nélkülük biztosan meghalunk. Boldog, aki sír, ezzel valóban semmit sem lehet kezdeni. De aki már sírt valaha, tudja, hogy igaz. A nyolc boldogság nekem olyan, mint amikor megszólal egy világ-harsona. Hangjára elcsöndesedünk. Ez a hang mindent megértet. Anélkül, hogy magyarázna. Emberi létünk buktatóit, nehézségeit, szomorúságát, kínjait. Jézus nem azt mondta, hogy aki nevet, az szükségképp boldogtalan, de azért az evangélium tudja, hogy aki most zokog, majd ujjongani fog, s aki most ujjong, majd fog sírni is. Ez a belső arány fölbillenti emberi meggyőződéseinket, mert Jézus mindent, ami csak emberi, megkérdőjelez. S ugyanakkor Isten abszolút, elvárhatatlan szuverenitását hangoztatja. A tékozló fiú megértésében nem arról van-e szó, hogy a nyolc boldogság benne, a megtérőben teljesedik? A tékozló fiú már tudja, hogy aki sír, valóban boldog. Neki már irgalmaztak. A tékozlóval összefüggésben azt mondjuk: „vigyázz, bűnös, mert te is a disznóvájúnál köthetsz ki!" Persze, vigyázni kell. Viszont Isten a megtérő tékozlót királyi rangra emeli, ez is a történethez tartozik, holott az erre méltatlan! Ebben az országban a méltatlanoké, a gyermekeké az öröm. Vagyis bizonyos értelemben nem szabad fölnőttekké válnunk. — Mit tart erről a gyermekségről? — Aki igazán gyermek, az Jézusban az. A gyermek közel van az ősihez, a megsejtetthez. A gyermekből az ártatlanság valamiképpen nem veszett ki. És — a legtágabb értelemben — ezt az egyház képes bennünk megőrizni. Fogadni Jézust azzal a természetességgel, ahogyan jön, ez az igazi gyermekség. Azért itt nagy erőfeszítésekről van szó. A szelídségről, az oldottságról, a lélek sikereiről és kudarcairól, nagy-nagy bizalomról. Igen szeretem Pázmány Péter műveit. Nyelvének nyersességét, bőségét, gazdagságát. A megcsontosodott fölnőttek már gyakran tizenhat évesen elveszítik a szerelem iránti fogékonyságukat, ez az öreg bíboros, nagy államférfi, szenvedélyes magyar és szónok pedig izzik az istenszerelemtől, akárcsak az ember-csoda, Pál apostol. Ilyenek Isten gyermekei. Az egyház talán nem is más, mint ennek a lelki, szellemi állapotnak, a gyermekségnek a műhelye. Ha nem erre nevel, hibázik. Nem különös dolog, hogy egy országért, amely úgy van, hogy „nincs", dolgozik egy hatalmas evilági műhely, azért, hogy ennek a csöndben elrejlő országnak gyermekei lehessünk? Amelyben, minden ellenkező hírrel szemben, nincs uniformizmus, mert a fölnőtt személyiség dominál? Az egyház nem azonos Isten országával, de ez a munka szentségi, mert Isten országát építi. 219
