Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)

1992 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Jézus új és örök szövetsége

jöttek, mint Isten országának erői és adományai. Ő úgy mutatkozott be, mint aki elveszi a világ bűneit, aki megenyhíti azokat, akik az élet terhét hordozzák, ő az Atya szere- tetének biztosítéka, ő a világosság, a feltámadás és az élet. Az adományok csak úgy maradhattak meg egyházában, ha áldozati sorsában, teljes önátadásban teszi maradandóvá jelenlétét. Ez a lényege az Eucharisztiának. Az egyház csak a nagypéntek és a húsvét misztériumából erősíthette meg reményét. Itt tudnunk kell, hogy az adományok olyan bőségben maradtak meg az egyházban, amilyent Krisztus vérének kiontása és önként vállalt engesztelő vértanúsága feltételez. Hogy az egyház mennyire tudatában volt ennek, arról meggyőz János evangéliuma, amelyben az utolsó vacsora leírása ezekkel a szavakkal kezdődik: „Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor a világból vissza kell térnie az Atyához: mivel szerette övéit, akik a világban maradtak, mindvégig szerette őket" (Jn 13,1).

Az egyház meg volt győződve, hogy a kenyértörésben Jézus kultikus jelenlétét hordozza, a megdicsőült Megváltóét és vele együtt a Lélek erejét és adományait. Ezért az ünneplést elnevezte hálaadásnak, Eucharisztiának. A hálaadás az Atyára irányul, hiszen végső fokon ő adta Fiát áldozatul a világért (Jn 3,16). Bármennyire fönséges tudat volt az, hogy az oltáron van Krisztus teste és vére, a hívő figyelem nem állt meg ennél, hanem tovább tekintett az Atyára, minden javak szerzőjére. Igazolódni kellett annak, hogy a vallás lényege nem az, amit mi teszünk, hanem az, amit Istentől kapunk. Mi csak a felhatalmazás és az adomány erejében tehetünk valamit. Ezért a kenyértörés ünneplése nem válhatott varázscselekménnyé. A kultikus cselekmény nem arra való, hogy befolyásolja az eget, hanem azt fejezi ki, hogy kitárulunk a közeledő Isten előtt és készek vagyunk megtenni akaratát. Ezért a liturgia az egyházban mindig „szent szolgálat" volt. Az ünnep és az öröm nem csapott át érzelmi kitörésbe, mint a pogány ünneplés. Pál apostol szavai a komolyságot és az áldozat drámáját tükrözik „Valahányszor a kenyeret eszitek és e kehelyből iszok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön" (lKor 11,26). Az Eucharisztia tehát a sajátos virrasztás kifejezése. Osztozni kell Krisztus halálában, hogy feltámadásának is részesei legyünk, mindent oda kell adni, hogy mindent visszakapjunk, meg kell halni a bűnnek, hogy Istennek éljünk, le kell vetni a régi embert, hogy magunkra öltsünk az újat.

A virrasztás addig tart, amíg Krisztus el nem jön. Az egyház élete tehát Krisztus feltámadása és második eljövetele között zajlik. Ez az idő már egészen benne van az örökkévalóságban: onnan kapta értelmét és onnan várja megoldását. Érdekes megfigyelni, hogy az Eucharisztia napi ünneplése csak ott vált hagyománnyá, ahol elfogadták az apostoli utódlást. A keleti egyház sem bolygatta meg az Eucharisztia hitét, az áldozati jelleget és a valóságos jelenlétet, mert ott is folytatódik az apostoli hatalom és küldetés. Csak az lehetett teljesjogú apostol, aki látta a feltámadt Krisztust és így tudott tanúskodni mellette. Az Eucharisztiának azt a sajátságát, hogy benne várjuk Krisztust, „amíg el nem jön", semmi mással igazában nem lehet pótolni. Az áldozatban éppen az fejeződik ki, hogy „meghalt bűneinkért és feltámadt megigazulásunkra" (Róm 4,25). Az egyház apostoliságának az a mondanivalója is megvan, hogy az idő teljességében élünk. Krisztus a keresztáldozatban az emberiség nevében minden tiszteletet, hódolatot és engedelmességet megadott az Atyának, amit a teremtmény egyáltalán adhat, viszont feltámadásában az Atya is megadott az emberiségnek mindent, ami belefért a teremtményi keretbe. Az üdvösség biztosítéka csak ez a feltétlen kölcsönösség lehet. A hit szilárdsága éppen abból táplálkozik, hogy megvan az elvi befejezettség mind az Isten részéről, mind az ember részéről. Amikor az apostolok megkapták a hatalmat, hogy „ezt tegyék az ő emlékezetére", akkor az egyház valóban az üdvösség hordozója lett, nemcsak hirdetője. Az egyéni hívő nincs kitéve bizonytalanságnak, mert tudja, hogy az egyháznak ebben a cselekményében őrá is vonatkozik az apostol szava: „Ha az Atya saját Fiát nem kímélte, hanem értünk áldozatul adta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?" (Róm 8,32) Egyúttal azt is tudja, hogy az Eucharisztia vételében Krisztussal együtt áldozattá válik, ezért hódolata teljes lehet.

205