Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Jézus új és örök szövetsége
Krisztus tudta, hogy az ő számára az időnek súlya van Volt ugyan alkalom, amikor emlegette, hogy még „nem jött el az ő órája" de az sem volt üres járat Csak azt akarta kiemelni, hogy ,/Mjának' döntő jelentősége lesz, s az egyház ideje ebből fog kiindulni. Ezért a „mi óránk mindig itt van" (Jn 7,6). Érdemes azon dgondolkozni, hogy Jézus Krisztusnak elég vdt 2-3 esztendő a működéséhez, s abban értd- met adott az egész történdemndc, sík az egész teremtett létnek Isten országának jelenléte éppen dfoen nyilvánul meg. Az áet minden mozzanatában tudjuk, hogy van végső megoldás a szegények gazdagok lesznek, akik sírnak, vigasztalást találnak, akiket üldöznek, azok uralkodni fognak, akik a bárány szelídségével járnak, azokon nem fog Id a farkas dühe, akiknek semmijük sincs, azoknak mindenük megvan (2Kor 6,10). Amikor az Eucharisztiát ünnepeljük, Krisztus válásában ezekre a megoldásokra figyelünk. Élünk a világ dolgaival, de mintha nem élnénk vele (lKor 7,31)- Ugyanakkor ez a szellemi fölény nem vezet egykedvűséghez A földi érdekeket azért kdl idativizálni, hogy komolyan vegyük az Isten iránt és az emberek iránt való kötelességet, ahogy azt Krisztus áldozata állandóan szemünk dé tárja. 2. Az utolsó vacsora eseményét és Krisztus szavait ma is úgy kell magyarázni, ahogy az ősegyház magára alkalmazta. Itt abból kell kiindulni, hogy a szenvedés ideje jelentette Krisztus „óráját", azért ott minden tetten és minden szón külön nyomaték van. Nem véletlen az, hogy Jézus földi életének befejezéséül létrehozza az ünnepi asztalközösséget tanítványaival. Mint vendéglátó, tisztelettel megmossa lábukat, úgy fogadja őket, mint testvéreket, mint „akiket az Atya szeret". Azután jelzi, hogy itt teljesedik a jövendölés a húsvéti bárányról, megvalósul a szabadulás, amit az egyiptomi csodák jelképeznek, itt van igehirdetés, főpapi ima- és zsoltáréneklés, de az igazi keretet már nem az ószövetségi előírás adja hozzá, hanem az, hogy minden előképe az örök élet lakomájának. „Többé nem eszem a húsvéti bárányt, amíg be nem teljesedik Isten országában... Nem iszom a szőlő terméséből, amíg el nem jön az Isten országa" (Lk 22,16-18). Az apostolok felfogták Jézus szándékát, azért már a jeruzsálemi egyházi közösség a kenyértörés szertartásában érezte magát igazán Krisztus nyájának. Amikor Krisztus a kenyeret és a bort úgy nyújtotta tanítványainak, mint saját áldozati testét és vérét, akkor kifejezte, hogy ez a lakoma hatékony előkép. Vagyis nemcsak emlékeztet a ránk váró örök asztalközösségre, hanem rejtett módon már itt megadja hozzá a jogcímet és az alkalmasságot; „Aki eszi testemet és issza véremet, annak örök élete van" (Jn 6,54). Gyakorlati eligazításul szolgálhat az is, hogy az Eucharisztia ünneplése kétezer év távolában is megmaradt szent, sőt legszentebb cselekménynek. Az Úr vacsorájából ma sem lett a mi vacsoránk, pedig már Pál apostol korintusi levele tanúsítja, hogy az emberi gyarlóság ezt is megkömyékezte. A hívők tudatában ma is benne van, hogy az embernek „meg kell vizsgálnia magát", mielőtt ennék ebből a kenyérből. A cselekményt ma is bűnbánattal kezdjük és áldozás előtt jelét adjuk az egymással való kiengesztelődésnek és békének, mert csak így reméljük, hogy Krisztus békéjének részesei leszünk. Nem kell sok képzelőerő ahhoz, hogy ebben meglássuk az Isten országának földi jeleit. Itt mindig kinyilvánul, hogy a mellettem lévő ember az a testvér, akiért Krisztus meghalt (Róm 14,15) és akit felkarolt, bármilyen körülmények között is él. Az Eucharisztia közösségi ünneplésének tehát megvan a nevelő ereje, s ez sokszor hatékonyabb, mint a törvény és a beszéd. Krisztus jelenlétének és szeretetének tudatát nem lehet semmi emberi értékkel pótolni. Ő itt úgy van jelen, mint aki ad, magához emel és gazdagít. Ezért nem csodálkozhatunk azon sem, hogy az egyház évszázadok folyamán mindig igyekezett belevinni az ünnepélyességnek, a hódolatnak, az emelkedettségnek a jeleit. Igazában a művészet minden ága meghívót kapott a templomba, az istentiszteleti cselekménybe. Hozzájárult az a meggyőződés is, hogy a szent szolgálat igazában előcsarnoka annak a hódolatnak, amit Krisztus egyháza nevében megvalósít a mennyei szentélyben. A mise szövegei kifejezésre juttatják, hogy a „szentek közösségében" emlékezünk Krisztus halálára és feltámadására, s kéréseinkbe belefoglaljuk az élőket és a meghaltakat, vagyis mindazokat, akik meghívást kaptak az Atya házába. A teológiában és az igehirdetésben is jelentkeznek divatos módszerek vagy árnyalatok. Azelőtt a moralizálás volt első helyen, ma pedig a mérkőzés a világi társadalom 206
