Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Jézus új és örök szövetsége
Gál Ferenc JÉZUS UJ ES OROK SZÖVETSÉGE Isten országának és az Eucharisztiának a kapcsolatánál két nyilvánvaló dologból kell kiindulni. Az egyik az, hogy Jézus bejelentése szerint az Isten országa az ő működésével érkezett el (Mk 1,15; Mt 4,17), tehát, ahol Jézus műve folytatódik, ott az Isten országa alakul. A másik tény pedig az, hogy az egyház igehirdetésének és kegyelmi életének középpontja az Eucharisztia ünneplése, a szentmise, amelyben benne van az utolsó vacsora emlékezete és a keresztáldozat megjelenítése. Ha viszont Krisztus éppen az Eucha- risztiában van jelen legjobban a megváltás misztériumával együtt, akkor ott jelen kell lennie az Isten országának is, amit ő úgy jelentett be, mint eljövetelének programját. A szavak és a tények értelmezésénél tehát vissza kell mennünk Krisztushoz, viszont őt, tetteit és tanítását csak az apostoli egyház tanításából és életéből ismerjük meg. Az újszövetségi Szentírás sem más, mint az ősegyház hitének a rögzítése. 1. Az apostoli egyház önértelmezése adja az első lépést Krisztus művének megismeréséhez. Az apostolok testületé és a köréjük sereglett hívők tömege nem egy Jézustól elhagyott, magára maradt csoport képét tükrözi, amely jobb megoldás híján várja Jézus újra eljövetelét. Ők inkább úgy érzik magukat, mint a feltámadt Krisztustól összegyűjtött közösség, amelynek van mondanivalója, amely kifelé is tanúsítja hitét, amely gyarapszik és Isten új népének tudja magát. Jézusra úgy tekint, mint akiben teljesedtek az Ószövetségi jövendölések, aki valóban az Isten Fia, és akiben a megváltás műve teljessé vált. Az új egyház egyúttal az ígéretek örököse, nem azon a címen, hogy Ábrahám leszármazottai, hanem azon, hogy Ábrahám hitének beteljesítői. A régi kiválasztás és meghívás tehát szellemi módon és egyetemesen teljesedett benne. Ez az egyház cselekvő közösség: tudja, hogy Krisztusról tanúskodnia kell, Jeruzsálemtől kezdve a föld végső határáig (ApCsel 1,8), sőt a népeket Krisztus tanítványává kell tennie (Mt 28,20), mert Isten mindenkit meghívott az üdvösségre. Számukra a hit nemcsak azt jelenti, hogy átveszik Krisztus tanítását vagy a róla szóló tanítást, hanem életközösségben vannak vele, mint a szőlővesszők a szőlőtővel és mint a test tagjai a fővel. Az apostolok alkotják az összekötő kapcsot mind a földi, mind a feltámadt Krisztushoz, hiszen ők a szemtanúk és a hivatalos megbízottak. Ezért a hívők „kitartanak az apostolok tanításában és közösségében" (ApCsel 3,42). Egybetartozásu- kat kifelé a „kenyértörés" közössége (uo.) és az „Ur vacsorájának" megülése (lKor 11,20) teszi láthatóvá. Ezt már nem viszik be a jeruzsálemi templomba, hanem saját összejöveteleiken ünnepük, s majd élesen elhatárolják a pogány áldozati lakomáktól is (IKor 10,20). A kenyértörést, az utolsó vacsora emlékezetét nem úgy ülték meg és nem úgy idézték fel, mint Jézus búcsúvacsoráját, mint szomorú emléket, hanem mint valóságos üdvrendi cselekményt, amely az eljövendő időkre mutat: Ezt tegyétek az én emlékezetemre... Itt tehát programról, a jövő alakításáról volt szó. Érezték, hogy olyan valamit tesznek, aminek jelen kell lennie az egyházban, s amin keresztül megélik a megváltás kegyelmeit. Ahogy az evangéliumokban és a Korintusi levélben megkapjuk az utolsó vacsora leírását, az tükrözi a meggyőződést, hogy szövetségben vannak Istennel, s ezt a szövetséget Krisztus vére pecsételte meg. A szavak „új és örök szövetséget" emlegetnek, s ez kifejezi a többletet a régi szövetséggel szemben. Azt is tudták, hogy nem valami kitalált újdonsághoz kötötték magukat, hanem az az új szövetség valósult meg, amelyről Jer 31,33 beszélt. Az örök szövetség pedig azt jelentette nekik, hogy ezt Isten nem vonja vissza és az emberi gyarlóság sem fogja kikezdeni. Az utolsó vacsora emlékezetének kifejezett parancsa világossá tette azt is, hogy Jézus gondolt a halála utáni időkre, s gondoskodott a legfontosabbról: arról, hogy egyházában megmaradjanak azok az erők és adományok, amelyek földi működése idején felszínre 204
