Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Balthasar, Hans Urs von - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Isten Országa és az egyház
TANULMÁNYOK Hans Urs von Balthasar ISTEN ORSZÁGA ÉS AZ EGYHÁZ Arra a kérdésre, hogy hogyan viszonylik egymáshoz Isten Országa és Krisztus Egyháza, a történelem folyamán különbözőképpen válaszoltak. Loisy ismert mondása szerint Jézus Isten Országát hirdette, azonban helyette az egyház jött el. Az egyház történelme folyamán ismételten próbálkoztak azzal, hogy a két fogalmat az azonosítás határáig közelítsék egymáshoz: a Konstantin-féle Istenkirályságban (Euszébiosz), nagyjából Ágostonnál is (Civitas Dd), majd újra a Frank Birodalomban, ahol Nagy Károly úgy értelmezi a maga uralmát, mint az isteni királyságban való részesedést. Joachimtól kezdve az egyház messzemenően (a földön várt) tökéletes ország előzménye. Ez a gondolat azután az idealizmusban érvényesül Kanttól Hegelig, s közben megfeledkeznek Krisztus egyházának végérvényes jelentéséről. De az ország, a látható egyházzal ellentétben, könnyebben eltolható a hit vagy a vallásos lelkűiét érzelmes bensőségessége irányában (Pascal és bizonyos mértékben Luther tanítása a két országról, megint más módon a Tübingeni Iskola egyes képviselői, s ismét más értelemben azok a protestánsok, akik pietista módon az országon a jámbor hívők közösségét értik.) Röviden megkíséreljük fölmutatni az Újszövetség legfontosabb nézeteit az Ország és az egyház viszonyáról. Ebből azt fogjuk látni, hogy az Ország és az Egyház viszonyának röviden fölvázolt történelmi fejlődése többnyire nagyon egyoldalú szemléletet mutat. 1. JÉZUS ÉS AZ ISTEN ORSZÁGA. Jézus tanítása lényegében az Isten „küszöbönálló" Országáról szóló tanítás (Máté mindig a „mennyek országa" kifejezést használja), mellyel az Isten királyságáról alkotott ószövetségi gondolat hosszú történetéhez kapcsolódik. Izrael legkésőbb a királyok korától azt tartja Istenéről, hogy ő a nép igazi királya (a földi királyt fiának mondja: 2Sám 7,14), aki egyre inkább minden népé, sőt az egész teremtésé lesz. Amikor Izraelt a száműzetés ítélete sújtotta, a próféták új szövetséget hirdetnek, elsődlegesen az eszkatologikus jövőre vonatkozóan: lesz új egyiptomi kivonulás (Dtlz 43,15), a régi törvény a szívekbe iratik (Jer 31,31 skk), Isten lelke kiárad mindenkire (Jo 3,1 skk). A kései zsidóság nemzeti és politikai korlátozott voltát Jézus nem említi, azonban Izraelnek a végső időkre vonatkozó várakozása Őbenne kezdeti, de valóságos jelenlétre talált. Példabeszédei erről szólnak: az Ország, amely külsőleg megfoghatatlan, valóban el van vetve a világ szántóföldjébe, fel fog nőni, ereje — mint a kovász — mindent át fog járni. Jézus azonban tudja, hogy az Ország teljes eljövetele — ami az Atyára tartozik (Lk 12,32) — csak akkor következik majd be, ha ő maga is teljesítette küldetését (szenved és feltámad). Mégis, kezdettől fogva maga köré gyűjti tanítványainak csapatát, hogy előtte járva hirdessék az Ország eljövetelét, s az Ország eljövetelének bizonyságaképpen majd ugyanazokat a jeleket műveljék, mint amelyeket ő maga művel. Ez pedig azt mutatja, hogy Jézus, aki által valóban megjelent Isten országa, azt akarja, hogy az Ország hirdetése őutána is folytatódjék. Ami később, halála és föltámadása után lassanként fölveszi a krisztusi Egyház nevét, kezdettől fogva az a közösség, amelyet Jézus először ideiglenesen, de azután végérvényesen és minden néphez küld, hogy hirdesse Istennek vele, de csak küldetésének teljesítése után elérkezett Országát. 199
