Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 4. szám - Lukács László: Krisztus hármas születése
fellépése során hirdetett. A Mennyek Országa eszerint létrejöhet már itt a földön is. Jézussal imádkozhatjuk: jöjjön el a Te országod. S vele munkálkodhatunk is ennek az országnak létrejöttén. Elsősorban önmagunkban: minél jobban magunkévá tesszük az O lelkületét, annál közelebbi rokonságba kerülünk vele — anyja lehetünk és testvérei. Nemcsak a mennyben lehet mennyei módon élni, hanem itt a földön is, véges és bűnös világunkban. A megtestesülés nem a Fiú magányos, bár hősies és merész expedíciója. A teljes Szent- háromság „önfeláldozó" szeretetét veszi igénybe. Elmélkedésünk többnyire megáll Jézus életénél. Azon tűnődünk el, milyen lehetett neki már csecsemőként megízlelnie az emberi gonoszságot, milyen lehetett megtapasztalnia az emberléttel együttjáró kötöttségeket, fáradságot és fájdalmat, az emberi gonoszságnak reá zuhanó terhét, a szenvedést és a halált. Karácsony további távlatokat nyit elénk: hogyan „élhette meg" mindezt az Atya, aki — ha egyáltalán beszélhetünk így Istenről — önmagánál is jobban szerette őt. S hogyan élhette meg a Szentlélek szeretetüknek ezt az áldozatát. A szeretet Lelke hogyan hidalhatta át azt a távolságot, amelyet tér és idő rakott a megtestesült Fiú és az Örök Atya közé. „Isten radikálisan kicsinnyé lett" értünk, mondja róla Boros László. S hozzáteszi: „Az alázatot Krisztus az „új teremtés" alaptörvényévé tette". A betlehemi idill Isten tudatosan, mégpedig értünk vállalt kicsinységének és jelentéktelenségének titkát állítja elénk. Az örök Szentháromságban a Fiú a második isteni személy, az Első, az Atya „után". Istensége abban áll, hogy kapja önmagát az Atyától, s vissza is adja egészen, a szeretet örök isteni közösségében. Az embernek is isteni az eredete és a beteljesülése: a Fiún keresztül kapta mindenét, az Ő képmására lett, s akkor válik egészen, tehát istenien emberré, ha vissza is adja egészen, a szeretetnek immár isten-emberi közösségében. „Bennünk lakó Szentlelke által" Jézus születésekor vele ünnepeljük Máriát, az Istenszülő Szűzanyát. Máriát, akiben megláthatta a világ: az ember képes arra, hogy szülőanyjává legyen az Istenfiának. Máriát, akiben előképét láthatja minden ember, hiszen mindnyájunkat arra hív Isten, hogy betöltsön Szendéikével. Máriát, akihez hasonlóan lélekben mi is anyja és testvére lehetünk Jézusnak. Angelus Silesius több párversében utal Jézusnak mindig megismétlődő, örök-mai születésére: „Ha egyszer a szíved jászola lehetne, Akkor Isten megint kisdedként megjelenne." (Kurdi Imre fordítása) Gyakran idézik Kari Rahnemek azt a mondatát, hogy a jövő egyháza a misztikusoké lesz. Kár, hogy a misztikusok néhány alapvető felismerése nem válik jobban minden kereszténynek alapvető hitélményévé, személyiségét és Isten-kapcsolatát betöltő életérzéssé. Ilyen visszatérő témája a misztikusoknak a lélek szerető egyesülése Istennel. Redukált, elszegényített marad a kereszténységünk akkor, ha élményünket kivételes lelkek kivételes elragadtatásának, érzelmileg túlfűtött rajongásának tartjuk, nem pedig olyan szeretetkapcsolatnak, amelynek lehetősége mindnyájunknak adott. Nagy Szent Gertrúd írja az „Isteni szeretet követe" című könyvében: „Egyszer beléptem az udvarba, leültem a halastó mellé, s elálmélkodtam a hely szépségén. Az átfolyó víz tisztasága, a fák zöldje, a madarak, főleg a galambok repülése, a hely nyugalma örömmel töltött el. Azon kezdtem tűnődni, mivel tehetném még teljesebbé ittlétem örömét. Arra gondoltam, jó lenne, ha akadna egy barátom, bizalmas és ragaszkodó, aki megédesítené magányomat. Ekkor magadra irányítottad gondolataimat, Istenem. Egyedül Te vagy az, aki ezt a szerepet betöltheted. Megmutattad, hogy szívem otthonoddá 197
