Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Popper Péter: A tékozló remény - az élet alapvető és végső kérdései
szerint az öregedés és a halál az élet természetes része és velejárója, a lélek minderrrfity- tyet hány, s akkor is abszurdumnak érzi. Ennek pedig nem lehet más oka, mint az, hogy ami a „minden testek útja" szempontjából természetes, az a pszichikum szempontjából természetellenes. A test valóban megöregszik és elpusztul, a lélek pedig valamiféle szubjektív időtlenségben él, s kívül érzi magát az öregedés és megsemmisülés törvényének világán. Mármost illúzió-e ez, vagy tény, költészet-e, vagy valóság? Mindegy. A szűkkeblű tudományoskodás szempontjából mindenképpen nonszensz, ha azt feltételezném, hogy talán csak az agyi erek meszesednek el az évek előrehaladtával. Ám, ha szerencsés (vagy tragikus) esetben a sclerosis megkíméli az agy ereit — mint Thomas Mannái s talán Goethénél is -— akkor a lélek képes mindarra, ami húsz éves korában lelkesedéssel vagy kétségbeeséssel töltötte el, épp úgy alkot, szárnyal, megmámoroso- dik, csak a test, a megvénúlt, tönkrement test nem engedelmeskedik már neki. Thomas Mann soha nem merte megírni Goethe életének azt az epizódját, amikor 76 éves korában, Marienbadban beleszeretett a 17 éves Ulrike von Levetzowba és minden reggel az ivókúthoz sietett, hogy találkozhasson vele. Egyik közös sétájukkor a buta csitri kerge tőzni kívánt az öregúrral, s eliramodott előle az emelkedőn felfelé. Goethe utána, és hasraesett. A jelenet pokoli: a világ szellemi fejedelme ott hasal a porban, s az „ifjúság szánjára" — stílusosan: libája — kacagva eltűnik a fák között. Á pszichikumnak ez a szubjektív időtlenség élménye, ami miatt csodálkozva és meg- botránkozva szemléli saját testi leromlását, tulajdonképpen egyfajta halhatatlanság igény, amelyet persze röstell és letagad a ráció szánakozó mosolya előtt. Mert az ész ebben gyávaságot lát — tán nem is jogtalanul — megrettenést a végső és végleges sötétség határához közeledve. Hogy is írja Kosztolányi?6 „...együtt a szív és fő, / fájdalom és bölcs messzetekintés, / elhagyatott e sanyarú földön, / az, aki él és az, aki fél és / látja a törvényt, reszketve, de higgadt / lépttel megy a sírhoz, az értelem égő / lámpája kezében..." Higgyünk-e neki? Vagy a halhatatlanságra berendezkedett lélek, mit sem tudván kezdeni a halállal, fenyegető megsemmisülését evilági pusztulássá enyhíti, a személyes létezés további, „túlvilági" lehetőségével bíztatja magát, ama határmezsgye titokzatos kárpitja mögött. Az elmondottakból többféle következtetés lehetősége adódik. Van, aki a lélek időtlenség-élményét pszichológiai káprázatnak tartja, ami önbecsapásra alkalmas illúziók ker- getésére készteti, félelmének csökkentése érdekében. Elképzelhető, hogy mások a test és lélek szubsztanciális másféleségének bizonyítékát látják benne. Megint mások az úgynevezett tudatállapot változások, különböző lét-dimenziók kutatása segítségével remélik megtalálni a „szellemtudományos" magyarázatot. E latolgatások és teóriaképzések helyett az evilág-túlvilág probléma kulturális különbségeire vetnék egy pillantást, kiindulásként megint csak a szubjektív viszonyulás szempontjából. Indiában ugyanis ismeretes egy olyan formája a szorongásos depressziónak, amely a tizenévek végén szokta eluralni egy-egy fiatalember és leány lelkét, amikor megértik az újratestesülés (és nem a lélekvándorlás!) tanát. Ennek elfogadása ott nem jelent vallásosságot. Egyszerű evidenciaként élik meg, hogy az ember fejlődési útján többször is „a ritkán és nehezen megszerezhető emberi test" birtokába jut azért, hogy helyrehozhassa azt, amit előző életében elhibázott. Ám ebből következően semmi elől nem lehet elmenekülni, a cselekedetek következményei visszatérnek, a megoldatlanul maradt kapcsolatok és élethelyzetek megismétlődnek S így történhet meg, hogy itt is felütheti fejét a megrettenés, a létezést zárt csapdaként is meg lehet élni, valaki rákötözve érezheti magát a „lét kerekére", s netán irigykedve tekint európai kortársára, aki legalább az öngyilkosság „kiskapujával" rendelkezik, hogy véget vessen annak, ami kibírhatatlan. A keleti ember világképében ez tökéletesen értelmetlen cselekedet. S ekkor van az, hogy az ember fanyarul elmosolyodik: Európában attól szoronganak, hogy meg kell halni, Indiában attól, hogy nem lehet meghalni. Végül is mindegy, a lényeg annyi, hogy az ember mindenképpen szorong. S úgy tűnik, szorongásától, neurózisától, önkínzó kedvétől vagy kedvetlenségétől nem védi meg semmiféle vallás, semmiféle tagadás, semmiféle fanatizmus vagy cinikus szkepszis. 16
