Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)

1992 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Popper Péter: A tékozló remény - az élet alapvető és végső kérdései

Hagyjuk hát a mentálhigiénét, s térjünk vissza a bölcselet kultúraközi érdekességei­hez evilág és túlvilág nagy kérdésében. Távolkelet és a Szentföld között, valahol közé­pen élt a görög bölcs, a nagy szintézis megfogalmazója: „A halhatatlan halandó. A ha­landó halhatatlan. / Az ennek halálát éli. Ez annak életét halja."7 Tűnve megálló pillanat Thomas Mann mondatja ezt a kifejezést Holger úr szellemével, ama „időelem" megha­tározására, amiben az evilágról elköltözött tartózkodik.8 E fejezet rímeként csak azért állja meg a helyét, mert kifejezi azt a bizonytalan villódzást, amellyel a túlvilági képze­teket összehasonlító kultúrtörténet szembetalálkozik. A teológus szempontjából persze mindez közömbös, esetleg profán, ám e sorok írója laikus lévén függetlennek érezheti magát a teológiai gondolkodás fegyelmétől. A kérdés, amelyre e néhány oldalon választ keres, úgy fogalmazható meg, hogy valóban diametrális ellentét van-e a távolkeleti val­lásfilozófiák és a zsidó-keresztény gondolatvilág között, vagyis az ökumenikus eszme határai milyen messzire terjednek ki? Végül is mind az Ószövetség, mind az Újszövetség meglehetősen tartózkodó a halál utáni létezés részleteinek taglalásában, nem beszélve az újraszületés gondolatáról, mely a kinyilatkoztatott szövegekből teljesen hiányzik. Ám valóban a reinkamatív gondolat elutasítását jelenti-e ez a némaság, vagy utalások formájában esetleg néhol átcsillog né­mi diszkrét megengedés, ami azt jelenthetné, hogy a szent iratok nem tagadják, csak adott időszakban nem tartják aktuálisnak e rejtett történések kibontását. A Biblia szerint nem rendkívüli a szellemi világgal való kapcsolattartás. A filiszteusokkal hadban álló Saul kesereg, hogy Isten eltávozott tőle és nem felel neki sem a próféták által, sem álom­látás által. Megidézteti ezért az endori varázsló asszonnyal a halott Sámuelt, hogy taná­csot kérjen tőle. „Monda azért az asszony: Kit idézzek föl neked? És ő monda: Sámuelt idézd föl nekem" (lSám 28,11). A megidézett Sámuel pedig szól Saulhoz: „Miért hábor­gattál, hogy felidéztettél engemet?" (15. v.) Mindez arra utal, hogy Sámuel az evilági,élet után létezik valahol, ismeri Saul további sorsát: bukását és közeli halálát. „És az Úr Izrá- elt is veled együtt a Filiszteusok kezébe adja, te pedig holnap fiaiddal együtt velem le­szel" (lSám 28,19). — Vagy miképpen értendő Malakiás próféciájának egyik zárómon­data: „ímé én elküldöm néktek ülést, a prófétát, mielőtt eljön az Urnák nagy és félelme­tes napja" (Mai 4,5). — S János evangéliumából az a rész, ahol a prédikáló Keresztelő Jánostól megkérdezik a zsidók: „Vajon ülés vagy-e"? (Jn 1,21). A buddhisták szerint itt reinkamatív gondolat húzódik meg. Illés visszatérhet, újra testesülhet. A kereszténység és a zsidóság azonban nem erre teszi a hangsúlyt, hanem az egyéni fejlődésre. A budd­hista is tud a háromszemélyű egy Istenről és Trimurtinak nevezni. Nem azt mondja: Atya, Fiú, Szentlélek, hanem Brahma a teremtő, Visnu a fenntartó és Siva a pusztító­megújító. Ábrázolása egy alak, három arccal. Ebből is látszik, hogy csak egyfajta transz­cendencia van! Úgy tapasztaltam, hogy a nyugati felfogáshoz képest a keleti emberben szigorúbb de­terminista világkép él. Ám az emberi sors alakulásának ez a meghatározottsága nem külső szellemi erők műve, nem az istenség akarata, hanem öndeterminizmus, az ember cseleke­detei, gondolatai, érzései-indulatai, egyszóval minden, amit a világban és a világgal mű­velt, meghatározzák azokat a helyzeteket, melyekbe a következő életében kerül. Az em­ber tehát magatartásával saját maga alakítja jövendő sorsát, „karmáját". Ezzel lehetősé­get ad önmaga számára, hogy „javítson" azon, amit elrontott, rendezze azt, ami rende­zetlenül maradt, fölépítse azt, amit lerombolt, egyszóval, hogy fejlődjön. E felfogás lénye­ges eleme, hogy fejlődni, változni és változtatni csak a földi életben lehet. Két megtestesülés között, a szellemi síkon, az úgynevezett „köztes létben" csak szemlélet van, kontemplá- dó: az elmúlt élet víziókban leképződő „értékelése" s az elintézetlenül maradt dolgok „batyuinak" összeállítása, az új élet sorsszerű helyzeteinek kiformálása. Ez a kontemp­lativ periódus — bár rövidülő tendenciát mutat — elég hosszú, a mai átlag embernél 17

Next

/
Thumbnails
Contents