Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Cordes, Paul Josef: A megújulás útja egy újjászülető egyházban
Az egyházra jellemző belső forma nem a parlamentarizmus, hanem a communio. A parlamentarizmus és a communio ideáljához igazodó egyházi élet közötti eltérés félreismerhetetlen. A politika célorientált és a hasznossághoz igazodik. A politika lényegéhez hozzátartozik „a hatalomból való részesedésre vagy a hatalomelosztás befolyásolására törekvés" (Max Weber). A keresztények ezzel szemben nem döntéshozatalra, vagy cselekvésre gyűlnek össze. A keresztség által már egységben vannak, mielőtt cselekvésbe kezdenének; összegyűlnek, hogy megünnepeljék az Eucharisztiát — ami ősi keresztény tanúság szerint a keresztény közösség jele, sőt valódi oka. A vértanú püspök, Antiochiai Szent Ignác így ír a filadelfiaiaknak: „Szorgosan használjátok az Eucharisztiát. Mert csak egy az Úr Jézus Krisztus teste. És csak egy vérének az egységért való itala; csak egy oltár van, mint ahogyan csak egy püspök, papjaival és diakónusaival, rabszolgatársaival való egységben, azért, hogy mindazt, amit tesztek, Istennek megfelelően tegyétek." 3. Az új keresztény közösségek apostoli ereje Vessünk végül egy gyors pillantást a világiak egyházi elköteleződésének jelenkori fejlődésére. Robbanásszerűen jelentek meg az apostoli lelkületű közösségek és mozgalmak. Lankadó hitű országokban növekednek és ébresztik tagjaikban az evangelizáció vágyát. Ahol egyébként az egyházzal és vezetőivel szembeni követelőzés szelleme él, békét és örömet hoznak és felékészítenek az egyházi küldetésre. A katolikus élet megosztottá válása közepette megélik a hit átfogó egységét. És Isten papi és egyéb hivatásokkal áldja meg őket, amikor mindenütt a papi és szerzetesi utánpótlás hiánya nyomaszt. Igazán nem csoda, ha Szentatyánk újra és újra kifejezi bizalmát ezek iránt a csoportok iránt és beléjük vetett reményét és hogy felszólítja a főpásztorokat, hogy adjanak teret a lelkiségi mozgalmak és a kisközösségek tevékenységének. 1991 tavaszán, a Lelkiségi Mozgalmak III. Konferenciájához intézett kézzel írt üzenetében II. János Pál pápa a minden megkereszteltre vonatkozó kötelességről szólt, hogy tanúságot kell tenni a keresztény reményről. Majd így folytatta: „Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy az egyház élete számára a lelkiségi mozgalmak — a hierarchiával együtt — lényegileg szükségesek (coessenzialita). Mint Péter Kafamaumban, ma minden embernek tudnia kell teljes tudatossággal és személyesen válaszolni Krisztusnak: ,Tiéd az örök életet adó tanítás!' (Jn 6,68). Évszázadok során elkötelezett keresztények különféle csoportjai tettek szert meggyőződött és meggyőző módon erre a tapasztalatra, amikor tanúságot tettek Krisztusról. Ez, a lelkiségi mozgalmak legmélyebb természetéhez tartozó tulajdonság érteti meg, hogy milyen jelentősége van annak, hogy a mozgalmak is részesei a napjainkban Európában és a világban megfogalmazódó történelmi kihívásnak." (Pozsony, Szlovákia, 1991. március 24.) Nagysúlyú mondatok, amelyeket mindnyájunknak figyelembe kell venni és értelmezni kell. Itt ezt közvetett módon teszem, amennyiben megnevezem az ebben az új egyházi létformában sejlő apostoli erő néhány okát. a) A mindennapokban érvényesülő megbízhatóság és hűség a teherbíró emberi kapcsolatokhoz ugyanúgy hozzátartozik, mint az igazi istenkapcsolathoz. A megszokás biztonsága azonban mélyebb tartalmat nyer, amikor Istenünk a keresztény mindennapok meghitt ösztönzésein túl „ebben a világban" váratlanul jelenléte és cselekvése jeleit mutatja. Aki Isten fájdalmasan megtapasztalt hallgatásából Isten távollétére következtetett, meglepetve fedezi fel: ha kitárulkozunk számára, a Szentlélek által új életet ébreszt. Új evangéliumi öröm támad, új készség a kölcsönös segítésre és az egyház és az emberek szolgálatára. A másokért, mindenkiért való felelősségvállalás és a sokféleségben érvényesülő egység a keresőket és a távolállókat ráébreszti: „Valóban köztetek az Isten!" (lKor 14,25) b) Isten közellétének bizonyossága különösen jelentős, ha a sokféle egyházkritika tapasztalatára gondolunk, valamint az egyház tagjaiban és az emberiség egészében az élet értelmére és az emberi hivatásra vonatkozó kérdésekre. Tökéletesen nyilvánvaló, hogy a különféle lelkiségi kezdeményezések olyan hidakat építenek, amelyek át tudják hidalni Jézus üdvözítő tettei és napjaink mindenféle üdvösséghiánya közötti időbeli szakadékot. megélt hit konkrét, jellegzetes kifejeződéseid és a keresztény gyakorlat figyelemfel175
