Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Cordes, Paul Josef: A megújulás útja egy újjászülető egyházban
jünk abban, hogy amikor a hivatalviselő szentségi cselekményeket végez, vagy kimondja az értelmező szavakat— az egyházi szolgálatban maga Krisztus működik. A hívő számára így maga az Úr marad a remény alapja és középpontja. b) Az ordo, mint a funkcionális gondolkodás határa. Nyilvánvaló, hogy az egyházban való szolgálatot funkcionálisan kell megközelíteni. Erre maga a II. Vatikáni zsinat jogosít fel, amikor az egyház tevékenységi területét, a tanítást, a megszentelést és a vezetést kiemeli és teológiailag vizsgálja. A korszerű lelkipásztori képzés ezért törekszik arra, hogy elmélyítse a tárgyi és szakmai tudást. És ezért van szükség a lelkipásztorkodásban feladatonként különböző szakemberekre: hitoktatókra, lelkipásztori segéderőkre, egyházközségi szervezőkre, stb. Nagy tere van a világiak sokféle szolgálatának. Nem terheli őket a hivatalviselők „mindenes"-kötelezettsége. Tevékenységük szakmai feltételeit többnyire alaposan elsajátították. Szakmai illetékességüknek mégis határai vannak. Ennek az illetékességnek sohasem lehet nagyobb súlya, mint az Isten Leikével való felszerelkezésnek, ami a felszenteléssel jár. A funkcionális megközelítést korlátozni kell, sőt talán el is kell vetni, ha összeütközik a hitbeli megközelítéssel. Az egyház üdvözítő szolgálata rászorul ugyan a lelkipásztori tudásra és az emberi teljesítményre, de még inkább arra a segítségre, amit kegyelemnek nevezünk. Ezért az egyház bárminemű teológiailag megalapozott szolgálati szerkezetét az ordo, azaz az egyházirend szentségéből kiindulva kell kibontani s ezt a szentséget mindig tájékozódási pontnak kell tartani. A világiak szolgálatai az ordóhoz való viszonylatukból nyerik helyiértéküket. (S talán mondani sem kell, hogy az egyházban ezen a téren is szükség van szemléletformálásra.) c) Parlamentarizmus helyett „communio". A zsinat utat nyitott annak, hogy az egyházi felelősségben és a vezetői feladatokban az egyház minden tagja részesedjen. Gyakorlati okokból ez a részesedés az áttekinthető választott vagy kinevezett testületekre korlátozódik. így születtek az egyházon belüli struktúrák minden szintjén a „tanácsok", „tanácsadó testületek". Ezeknek az intézményeknek a léte a kívülállók számára gyakran azt sugallja, hogy az abszolutista rendszert az egyházban demokrácia váltotta volna fel. Mintha újraosztották volna a hatalmat. Mintha az egyházat ezután a parlamenti demokráciának megfelelően kellene irányítani. Az minden vitán felül áll, hogy az összes híveknek az egyházért való felelősségére történő (újbóli) ráébredése nagy mértékben megnövelte a kereszténység és az egyház iránti érdeklődést. A zsinat, tökéletesen az evangélium szellemében, betemette az egyedül illetékes egyházi vezetés és a passzivitásra ítélt „nyáj" közötti szakadékot. Mégis, el kell utasítani azt az elképzelést, hogy az egyházi felelősségben való részesedés modellje a parlament lenne. Ez a nézet megfeledkezik arról a radikálisan más elvről, ami az egyház történelmi útját irányítja, és amire az egyháznak ígérete van a világ végezetéig, amely a Szentlélek ereje. Isten Lelke sokféleképpen fejeződik ki minden megkeresztelt szavában. Minden keresztény befogadja és jogot nyer a szólásra. A felelőseknek az egyházban ezért az a feladatuk, hogy mindenkire hallgassanak, és saját hangulataikkal és merevségükkel ne akadályozzák a Lélek működését. Arra is van bibliai példaképünk, hogy valald szemtől- szembe ellenáll egy felelősnek (Gál 2). De Isten Lelke nem az Őt veszekedések útján provokáló frakciók lelke. Módszere nem az egyszerű többség és nem a szavazás. Nem a tömegkommunikációt használja, hogy valakit túlharsogjon. Nem vesz igénybe politikai klikkeket, hogy így befolyásolja a közvéleményt; híveit nem agitációval szerzi; nem gyakorol nyilvános nyomást valamilyen döntés kikényszerítésére. Azok kapják ajándékba, akik „ugyanazon a helyen mindnyájan együtt" imádkoznak (ApCsel 2,1). Megőrzi a közösséget egységben, hogy „a sok hívő mind egy szív, egy lélek" (ApCsel 4,32) legyen, Krisztus közösségét az egység jellemzi, a megoszlások és az ellenzéki csoportok azt mutatják, hogy a legmélyén egy közösség nem Krisztusból él (lKor 1,10-15). A sokféleséget újra és újra minél szebben hangzó harmóniába kell foglalni. Minél egységesebb a vélemények formálódása, annál valószínűbb, hogy Isten szelleme működik. 174
