Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 3. szám - KÖRKÉP - Seprődi Éva: „Engedjétek hozzám a gyermekeket”
rú alatt néha kenyéren és vizen éltünk, hanem a maiak. Megvan ugyan mindenük, még- sincs semmijük. Jut bőségesen étel-ital, mégis éhesek és szomjasak. Van távfűtés, mégis fáznak, van világtájékoztatás a képernyőn, mégis üresen, érzelem nélkül telnek napjaik. A Valami Mást most kezdik felfedezni, amikor kinyitjuk előttük az Üzenetet; Én veled vagyok mindennap, — én vagyok az élő Kenyér, — én vagyok az út, az igazság, az élet, — légy erős és bátor, — éheztem és ennem adtál, — jöjj be Urad örömébe! stb. A gyermekek helyzetét mindenek előtt a családlátogatáson keresztül tudtam felmérni. Az otthon és az otthoni életvitel tükör számomra. Nem kell több magyarázat. Ez az a pont, ahol azután újabb evangelizációs terület nyílik: megérinteni a szülőt! Rátapintani arra, amit még önmaga elől is eltakar. Megkeresni a hiányt, kifürkészni az igényt! Itt döbbentem rá, mit eredményezett az elmúlt negyven év. Micsoda űr, micsoda üresség! — Amelyik szülő a kötődésnek csak egy kis igényét is jelezte, ott nyert ügyem volt. Kímélettel, szeretettel, tapintattal kapcsolatot lehetett teremteni, és itt a gyermek már kétszeres védettség mellett léphetett az útra. A fent említett igazgató és körzeti orvos kérésére több veszélyeztetett családhoz elmentem. Volt, ahol sikerült eredményt elérni, de volt, ahol csak egy szál gyertyát tudtam adni, hogy az áramtalanított lakásban este fény-legyen. De úgy látszik, ez is volt valami, mert éppen ez a házaspár volt ott a rákövetkező vasárnap a diákmisén és Ígéretet tett életvitele megváltoztatására. Talán ezen az egy szál gyertyán múlott? Volt olyan kislány testvér-párom, ahová késő este az orvos és a rendőrség szállt ki, hogy Otthonba vigye a gyerekeket. A rendőrök nagy nájlon zsákot adtak mindkét kislánynak, hogy vigyék magukkal kedvenc játékaikat, és az én kis hittanosom — meséli a körzeti orvos — nem tett a zsákba semmi mást, csak a hittankönyvét. Azt hiszem, ez már kegyelem... Tavaly, év elején bejött hozzám egy édesanya és valósággal kirángatta a teremből kislányát, mondván, hogy: nem kívánja hittanra járatni. Nem akarja értelmében és érzelmeiben befolyásoltatok stb. — csupa közhely. Pár percig elbeszélgettünk a folyosón. Semmit nem erőltettem. Éreztem, hogy ebben az asszonyban az elmúlt évtizedek görcse még nem oldódott fel. Csak meghallgattam és megértettem őt. A kislány másfél éven át minden hittanóra előtt megvárt engem az osztály előtt. Ott rámmosolygott. Nem tudtam megállni, hogy meg ne simogassam és pár szót ne szóljak neki az akkor éppen aktuális hittanóra anyagáról. így teltek a hónapok. A kis T. másfél évig „magánúton", a folyosó szegletében haladt velünk együtt az anyagban. És ma? Ma ő az, aki az osztályban az első helyen ül a hittanórán. Soha nem kérdeztem meg, hogy édesanyja jutott-e más belátásra, vagy az ő hűséges kitartásának eredménye-e ez? Velünk van és ennyi elég! — az Úr szá- montartja... Hogy érdemes volt-e másfél évig iskolai hittant tanítani? Újra csak azt mondom: igen! Nagyon is! Nem egy fiatal van, aki ezek után a hittanórák után döntötte el, hogy szeretne a plébániára járni keresztelési és elsőáldozási előkészítő oktatásra. Ha csak egy megmarad belőlük, már akkor is megérte. Egyik felmérés alkalmával, aminek az volt a címe: „Mennyivel lettem más, amióta hittanra járok?" — ilyen válaszokat kaptam: „Mióta hittanra járok, nem káromkodtam. Foci közben nem voltam közönséges". Vagy: „Úgy érzem, sokkal rendesebb lettem, és ezt mondják a barátaim is." Vagy: „Van egy 'személy' az életemben, az Isten, akiben mindig bízhatom, és ha valami bánt, neki elmondom és teljesen megnyugszom." Vagy: „lelkem megváltozott. Jobbszívű vagyok. És kiegyensúlyozottabb." (V. osztályosok). A nevelőtestülettel való kapcsolatomat mindig féltve őriztem. A négy iskolában más és más volt a szellem. Javarészt az igazgatótól függött. Év végére azonban jó kapcsolat alakult ki még ott is, ahol kezdetben fenntartással fogadtak. Volt iskola, ahol megkértek, hogy — lévén utolsó óra a hittan — én ebédeltessem meg a gyerekeket. Kis szolgálat volt ez csupán, szívesen vállaltam. Ilyenkor az asztalnál mindig folytatódott a hittanóra témája, — fehér asztal mellett, kedvesen, kötetlenül, Az iskolában számontartott hittanos gyermekek közül — sajnos — kevesen lettek temp168
