Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 3. szám - KÖRKÉP - Seprődi Éva: „Engedjétek hozzám a gyermekeket”
lomlátogatók. Ennek több oka van és a mai napig nem oldódott meg. Részben kicsik a gyermekek és a városi közlekedésben egyedül nem jöhetnek vasárnapi misére. Hiányoznak a szülők, akik öntudatos keresztény emberként elhoznák őket. Másrészt a négy iskola közül három tagozatos. Emiatt a város egyéb kerületeiből is idejárnak iskolába, de ezek a gyermekek a lakóhelyükhöz közelebb eső templomban hallgatnak misét. És végül az általános tünet itt és érezteti hatását: a hétvégi telekre-járás, kirándulás stb. — A diákmisén jelenlévő gyermekeknek azonban igyekszünk a szentmisét meghitté tenni. A számukra még érthetetlen részeket a káplán atya külön megmagyarázza. Néha még a liturgiában is változtatunk (megengedett formában), csakhogy a cselekmény érthetőbb és emlékezetesebb maradjon a gyermek számára. Hitoktató társaimmal minden alkalmat megragadunk, hogy ne csak keresztény, de keresztény-közösségi lelkületet alakítsunk ki. Jó alkalom erre az adventi- és nagyböjti készülődés, a temető- és beteglátogatás, Mikulás-est, farsang, bábozás, kirándulás és nyári táborozás. Ezek időpontját úgy szervezzük meg, hogy minél több iskolai hittanos eljöhessen. Ilyen alkalmakkor is van lehetőség a keresztény lelkiség ébresztésére és mélyítésére. Óvodásoknál külön felkészülést jelentett az, hogy szoros értelemben vett tanítás nélkül olyan légkört tudjak teremteni, melynek a neve: keresztény közösség. — Azt mondtam, hogy tanítás nélkül, mert az óvodásoknál nem a tanításra fektettem a hangsúlyt, hanem a szeretet, az egymáshoz tartozás érzetének kialakítására. Hogy megérezzék: van Isten, aki gondoskodva szereti őket és vannak testvérek, társak, akik ugyanide tartoznak. Az óvodásoknál átmenetnek éreztem magamat az édesanya és a majdani hitoktatónő között. Fontosnak tartottam a szeretetkapcsolat kialakítását, de ugyanakkor azt is, hogy ne kössem őket saját személyemhez. Ügyeltem a felesleges ajándékozásokra, megkülönböztetésre, becézésre stb. A foglalkozást mindig az ő kis világukhoz alakítottam. Nem tartottam 5-6 percnél hosszabb magyarázatot. Énekkel, szünettel, szemléletéssel igyekeztem mindent élénkíteni, figyelmüket lekötni. — Jutalmazásaim (a gyertya elfújása stb.) felnőtt számára nevetségesek, de ők mindig díjazták. Elfogadtam mindent, amit hoztak. Sokszor száraz gallyat kaptam köszöntésül, amit jövet az úton talált. Vagy ajánlatot egy pohár vízre, — amivel kapcsolatban később kiderült, hogy az ajándékozó gyermek súlyos cukorbeteg, aki gyakran érzett szomjúságot. — Hogy még a 4-5 éves gyermek is mennyire rá tud érezni az evangéliumi igazságokra, bizonyítja egyik óvodásom, aki az irgalmasság testi cselekedeteinek felsorolása közben saját szavaival így fogalmazott „Kócos voltam és fésűt adtatok!" — A családlátogatásnak talán itt még nagyobb jelentősége volt, mint az iskolásoknál. A kicsi gyermek akkor kötődött igazán hozzám, amikor az otthonában látott. Több hitoktató társamnak probléma volt, hogy az óvodáskorú gyermekek óráján ott vannak a szülők is. Hogy ott legyenek-e vagy sem, megoszlanak a vélemények. Én soha nem kifogásoltam, ha ott vannak, pedig nekem sem esetem a felnőttek előtti „szereplés". De érzem, hogy az óvodás gyermek: — ilyenkor érzi biztonságban magát. Mögötte ül apu vagy anyu, — baj nem érheti — megtapasztalja, hogy az élmény közös élmény. Amit most ő hall, azt hallja apu és anyu is. Nem lehet rossz..., — jó, ha az édesanya, vagy apa is meghallgat egy-egy óvodás hittanórát. A mai fiatal szülők gyakran ebből is tanulhatnak, és így: — taníthatnak! Mert, ha a gyermekekkel együtt hallgatják végig az órát, otthon jobban tudnak segíteni nekik. A gyermekek között soha nem, de az óvodásoknál különösen nem erőltettem semmit. Egy mondás állt előttem mindig: a kegyelmet nem megelőzni, hanem közvetíteni! Ezért nem vettem el óvodás hittanostól soha, semmiféle „kelléket" — cumit, babát, papírgalacsint. Nem akartam, hogy a hittanórán sérültnek, üresnek, kifosztottnak érezze magát. 169
