Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 3. szám - KÖRKÉP - Seprődi Éva: „Engedjétek hozzám a gyermekeket”
akaratodat — és az isteni Bárány — egyetlen áldozatával tökéletessé teszi a megszentelteket" (Zsid 10,7). — A lelkipásztor csak akkor követi Krisztust, ha kész komoly, olykor életáldozatot is vállalni a rábízottakért. — A zarándokegyház pásztorai, Jézus nyomán vezetik övéiket, Isten zsengéit, a Bárány örömébe. „A Bárány, akit megöltek, méltó arra, hogy övé legyen a hatalom, a bölcsesség, az erő, a tisztelet, az áldás... (Jézus jellemvonásai!) — Az Ő dicsőségében részesedik a választot- tak-megmentettek megszámlálhatatlan serege..., akik fehérre mosták ruháikat a Bárány vérében... és többé nem éheznek, nem szomjaznak, mert a trónon ülő Bárány legelteti őket — és Isten letöröl szemükről minden könnyet" (Jel 5,7; 7,12; 14-17). Seprődi Éva „ENGEDJÉTEK HOZZÁM A GYERMEKEKET..." Amikor vállalkoztam arra a felelősségteljes küldetésre, hogy kicsinyeknek talán elsőként én mutatom be Jézust, — bizony kissé elfogott a félelem. Hiszen nemcsak tanításra-ne- velésre készültem, hanem valami olyan boldog és szeretetten fénybe akartam emelni őket, amelyből megsejtik: Isten közelében mindig biztonságban élnek. Mert ezek a kicsinyek már emberlétük hajnalán sokféle félelemmel élnek együtt, és bizony gyakran magukra maradnak... Lassan eltelt két év, hogy az iskolai hitoktatást megkezdtük. Minden kezdeti nehézség ellenére állítom: érdemes volt! Tapasztalatom szerint a gyerekek nyitottak, tettetés nélküliek. Megítélésem szerint várják és kívánják Isten üzenetét anélkül, hogy tudnák, mi az, amit eddig nélkülözniük kellett. Négy általános iskolában tanítok, I-VI. osztályosokat és a plébánián már 11 éve óvodáskorúakat. Ez két külön kategória, ezért először az iskolákról szeretnék egy-két észrevételt tenni. — Tapintattal, megértéssel és szeretettel kellett hozzáfogni az oktatáshoz. „Ajtóstul..." nem lehetett. Csak ártottam volna. Bár volt olyan igazgató, aki mindenre felhatalmazott, — mégsem éltem a lehetőséggel. A szerénység, kímélet, tartózkodás és tapintat mindig előbbre vitt. A gyerekek különös érzéssel, — jószándékuk mellett is — fürkészve, kritikus szemmel és szívvel fogadtak. És éreztem: ennek meg kell felelnem. Másnak kellett lennem, mint a többi pedagógus. Első perctől kezdve az volt a célom, hogy hittan-tanításom ne egy tantárgy legyen a többi között, hanem valami más. Légkört szerettem volna teremteni! Olyan szellemet, amelyben a gyermek megérzi, hogy ez az óra valami más. Itt Valakinek az üzenetét továbbítják, aki olyan, mint senki más: személy szerint vár, szeret, befogad, elvisel, figyel rám, törődik velem, számon tart úgy, mintha én lennék egyedül a világon. Nem oktatás volt a célom, hanem evangelizálás, a jó Hímek, az Örömhímé: továbbadása... és ráéreztek! Mikor az első félévben felmérőt készítettünk arról, hogy „miért szeretek hittanra járni?" — megdöbbentő volt a reagálás. „Mert itt nem bántanak", mert „itt biztonságban vagyok!", mert „itt szeretnek és nem érhet baj engem!" stb. Elgondolkoztatott... Ez a mai gyermek válasza arra, mit jelent Jézus Krisztus közelsége? — Védelmet, biztonságot, menedéket vár. És miért? Mert: nagy többségük veszélyben él. Az egyik igazgató és a körzeü orvos megbízásával családlátogatást kezdtem. Másnak is csak ajánlani tudom. Nem is sejtjük, mi van egy-egy zárt ajtó mögött. Hány veszélyeztetett kis élet! Nem mi voltunk a veszélyeztetettek, idősebb generáció, akik a világhábo167
