Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 3. szám - KÖRKÉP - Heller György: „Boldogok az irgalmasok…”
polása, éhezők táplálása; a kereszténység kétezer éve a krisztusi könyörületesség csodálatos példáit tárja elénk: szent püspökök, papok, szerzetesek, világiak, férfiak és nők szinte végtelen sorát, akik sokszor a „józan polgári felfogást" meghökkentő, talán megbotránkoztató mértékben élték és ma is élik az irgalmasságot. E két folyam egyikének létezését sem lehet tagadni; egyikük az emberi akarat rosszra- hajló mivoltának s a nagy isteni ajándékkal: a szabad akarattal való (vissza-)élésnek, másikuk pedig az isteni kegyelem gyümölcsöző működésének az eredménye. A bűn és a kegyelem harca: ez az egyháztörténelem lényege. A következőkben e harcnak a keresztény könyörületesség vonatkozásában való megnyilvánulásáról próbálunk gondolkodni. * * * A keresztény könyörület — vagy annak hiánya — két szinten nyilvánulhat) meg: társadalmi (makro-) és egyéni (mikro-) szinten. Az adott helyen, adott korban fennálló társadalomnak megvannak a helyzetéből fakadó strukturális, materiális és szellemi adottságai. Ezeknek bizonyos társadalmi közmeggyőződés, ismeretszint, életfelfogás, társadalomszemlélet felelnek meg. A társadalom csak olyan felismeréseket képes társadalmi szinten magáévá tenni, melyeket a felsoroltak által korlátozott horizont lehetővé tesz. Mai szemmel nézve megdöbbenünk, hogy Pál apostol, az első Korintusi levél csodálatos szeretet-himnuszának szerzője, Philemon- hoz írt levelében lényegében tudomásul veszi a rabszolgaság intézményét. A konstanüni fordulat után urakká váló főpapság folyamatosan betagozódik a világi hatalomba. A kereszténynek mondott középkor virágzó szakaszában a főpapok — akik néha szentek, de nem egyszer méltatlan személyek — már jobbára gazdag nagybirtokosok, és természetesnek tartják, hogy jólétük a szegénységben élő parasztok izzadságából és könnyéből ered. A hierarchia különböző szintű képviselői — pápáig bezárólag — nem egyszer meg voltak győződve arról, hogy az eretnekeket mérgező gyom módjára, esetleg az inkvizíció útján és a világi erőszakszervezetekkel együttműködve irtani kell. Még vagy négyszáz évvel ezelőtt is gályák evezőpadjára kerültek a kálvinista hitüket elkötelezetten valló pataki diákok (igaz, a kassai vértanúkat viszont kálvinista hajdúk verték agyon...). Kétségtelen ezzel szemben, hogy mindig voltak, akik a korszellem árja ellen próbáltak úszni. A nagy szerzetesrendek bölcsőjénél igen gyakran a keresztény iigalmasság gyakorlására irányuló törekvés áll. A középkorban, amikor a mai gondolkodásunk szerint természetesnek tűnő állami szociális infrastruktúrának még nyoma sem volt, az egyház érezte kötelességének a betegek, szegények, árvák, özvegyek gyámolítását. Ma is mély benyomást tesz a Bodeni-tó melletti St. Gallen egykori kolostorkomplexumának fennmaradt alaprajza, mely bizonyítja, hogy ez a bencés kolostorváros a könyörületesség milyen infrastruktúrájával rendelkezett. Olyan szerzetesrendek is alakultak, melyek tagjai vállalták, hogy mohamedán rabságba esett keresztény rabszolgákat saját személyük árán váltsanak ki. A konkvisztádorok Dél-Amerikájában elsősorban egyháziak (pl. Las Casas) emelték fel szavukat az indiánokkal szemben elkövetett embertelenségek ellen. Az Assisi-i Szent példáját szinte említeni is fölösleges. Az elmúlt kétezer év túlnyomó része alatt azonban a keresztény köztudat is magától értetődőnek, természetesnek tartotta, hogy vannak egyrészt fényben és pompában, másrészt pedig szegénységben és nyomorban élők; a keresztény kötelessége legföljebb az alamizsnálkodás, a ruhátlanok felöltöztetése, az éhezők jóllakatása. Az a gondolat, hogy a struktúrák megváltoztatása is szükséges lehet, s nem szabad csak tüneti kezelésre szorítkozni, világi és egyházi vonalon voltaképpen csak a múlt században merült fel komolyan. A Xm. Leó pápa által kiadott „Rerum Novarum" enciklika (melynek már kezdő két szava is arra utal, hogy egészen új dolgokról van szó), s az ezt eleinte ritkábban, majd egyre gyakrabban követő szociális enciklikák, egészen a „Centesimus Annus"-ig, mind mélyrehatóbban és a kor adottságainak megfelelően fejtik ki az egyház szociális 159