Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 3. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE BLANCKENTSTEIN MIKLÓSSAL - Zimányi Ágnes: A lelkipásztori szolgálatról
— Jelzőket tudnék mondani, hogy személyes volt, a teljes emberre figyelt és hosszú távon gondolkodott. A személyességet, az embertől emberig történő érintkezést viszonyíthatjuk Jézus személyéhez, vagy éppen az ősegyházhoz, de óvnék attól, hogy a mai nagy világegyház belső szerkezeti, szervezeti, működési rendszerét egy az egyben az ősegyházhoz viszonyítsuk. Időről-időre felbukkan ugyanis az a naivan romantikus elképzelés, hogy az emberséges lelkipásztorkodásban az ősegyházi intim, meleg közösséget kellene újraéleszteni. A zárt közösségeknek ma is fontos a szerepük a nagyegyházban, de egészen más típusú működési rendszerekben is tudni kell gondolkodni. A világegyház szervezeti kiépítettsége távolodást, személytelenedést jelent? — Nem. Nagyon is létezik személyes kapcsolat. Hadd utaljak II. János Pál pápa tavalyi látogatására. Magyarországon az elmúlt negyven évben megszoktuk, hogy az a jó, amin csak kevesen vesznek részt, intim és lehetőleg zárt szobában történik. Azt érezzük hangulatosnak, hitelesnek, ami „kicsi", és ezért személyes. Tavaly augusztusban a Stadionban hatvanezren jöttünk össze ünnepelni, és annak a hatvanezer embernek egy volt a szíve és a lelke. De többezer ember csak akkor tud fél napot lelkesen, személyesen együtt tölteni, az intimitást csak akkor lehet stadioni méretben is megélni, ha ennek már vannak kisközösségi tapasztalatai. Ehhez kellett egy olyan személy, mint a pápa... — Természetesen. És kell olyan hit és olyan működő egyház, amely minden elemében ugyanazt a szemléletmódot tükrözi. A lelkipásztorkodás szolgálatot jelent. Miért van az, hogy csak alá-fölérendeltségben tudunk gondolkodni? — Mostanában került a kezembe Carlo Carettonak az „Én, Ferenc" című könyve, amely Caretto gondolatait tartalmazza Szent Ferenc szájába adva. Az elején írja, hogy megtérésének egyik fontos eleme az volt, hogy megtapasztalta a szegénységet és rájött, hogy a szegények szolgálják őt és nem ő a szegényeket. Kell, hogy a dolgoknak legyen felelőse. A lelkipásztorkodás lényeges velejárója, hogy bizonyos dolgokért a pap a felelős, aki intézkedik, hogy a plébánia technikailag működjék; miserend, perselypénz, takarítás, egyebek. Ez szolgálat. Ha spirituális oldalról tekintem ugyanezt, és így alakul ki emberi módon az egyensúly, akkor a pap számára a legnagyobb lehetőség, hogy a másik megengedi, hogy törődjék vele. Tehát az alá-fölérendeltség egy magasabb szinten, lelkiséggel kiegyenlítődik. Azt is látni kell, hogy az engedelmesség igen komoly dolog, amelyet tudatosan vállalunk egy adott rendszerben, amely mellett elköteleztük magunkat. — A szabad döntés alapján megvalósuló engedelmesség erény és a közösségi szolidaritás irányába hat. Mert mit kíván tőlünk a szeretet? Azt, hogy szolidárisak legyünk közösségünkben azokkal a karizmákkal és tisztségekkel is, amelyek adottak. S ez nem elvtelen, kritika nélküli jelenlét, hanem alkalmazkodás. Engedelmesség nélkül az egyház nem tud működni. Mégis, ma sokan a mindentől való függetlenségüket hangsúlyozzák, mert ezt érzik szabadságnak... — Ennek az a diktatúra az oka, amelyből éppen csak kikerültünk, és amely olyan komoly sérüléseket okozott, hogy nehéz lett a dolgok arányait érzékelni. Másrészt demokráciánk még nem igazán működik jól. Látnivaló, hogy a polgári demokrácia mindenütt válságban van, de jobb nincs, ezt is hozzá kell tenni. Kiderül, hogy a megengedő gondolkodásmód nem tudja féken tartani a legkülönfélébb problémákat, a fölkínált szabad154
