Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 3. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE BLANCKENTSTEIN MIKLÓSSAL - Zimányi Ágnes: A lelkipásztori szolgálatról
ság mellett nem tud hathatós védelmet is nyújtani, ezért sokan önvédelemre kényszerülnek. A szabadsághoz nagykorúság is kell, elkötelezettség, az értékek tisztázása, önmagunk és közösségünk vállalása. Bár politikai értelemben demokrácia van és nem diktatúra, a tudatosság, az értékvállalás még hiányzik. Sokszor a dolgok egyik felét hangsúlyozzák, a valamitól-való szabadságot, és nem a valamihez-való szabadságot, az értékekhez való elkötelezettséget, — pedig ez az, ami összeköt és megtart bennünket. Eddig társadalmi méretekben beszéltem a kérdésről, ám a szekularizáció, a demokrácia rosszul értelmezettségének kísértése a vallásos gondolkodásra is kihat. Bár lehet megtermékenyítő jellegű is, ha az esetleg túlcentralizált, túlintézményesült egyházi mentalitást, a túljogászkodott egyházképet képes ellensúlyozni. Könnyű elcsúszni az úgynevezett ultrakonzervatív irányba, ha az intézményi erőszerveződés hangsúlyozása kap nagyobb teret, de el lehet mozdulni olyan liberalizmus felé is, amely szerint az egyház lényege, hogy mindenki szabadon azt gondol és cselekszik, amit éppen akar, és ahol a szabadság voltaképpen a teljes közösség nélküliséget jelenti. Úgy tűnik, magyar egyházunk is az intézményesülés félé halad, egyre láthatóbbá válik visszakapott intézményeivel. — Az intézményesülés problémája nem az objektumok létét vagy nem létét jelenti. Azok csupán eszközök. Az intézményesülés a fejekben és a szívekben történik. Ma, amikor megint szabadon lehet szervezkedni bármely feladathoz, amely az egyház dolga, megnőhet a kísértés, hogy túlintézményesítjük, túlformalizáljuk az elvileg meglévő eddigi kapcsolatokat. Úgy tapasztaltam, hogy eddig sem volt túlságosan személyes egyházunk, pontosabban elemeiben nem mindig volt igazán személyes. A hívek felé? — Ez nem papok és hívek konfliktusa. Ma a katolikus hívek legalább annyira diktatórikusán és klerikálisán képesek gondolkodni és legalább annyira autoritär módon, mint a papok is. Ugyanolyan agresszív világi megnyilatkozásoknak lehetünk tanúi, mint amilyenek időnként és esetenként a papság szemére vethetők. Pedig van megoldás, és ez — már említettem — a megtérés kérdése. Minden megkereszteltnek elmélyülő lelki érettség felé kellene haladnia, — Jézus Krisztus „pásztorolás stílusát" rendszeresen tanulmányozva, elsősorban imádkozással és a szeretet elmélyítésével. Azonkívül — sentire cum ecclesia — meg kellene próbálni egyetérteni az egyházzal, szándékaival, lelki mentalitásával. Komolyan kell venni mindazt, amit egyház rím- szó alatt hangsúlyozunk. Mindennek kiindulási pontja a liturgia, a liturgikus spirituali- tás és gondolkodásmód. Amíg nem válik valaki állandó tanulóvá a maga egyházában saját helyzetét és cselekvését illetően, nincs esély arra, hogy leküzdje az elmerevedést. Mit jelent az, hogy a liturgia a kiindulópont? — Olykor, kicsit protestáns hatásra, a szentmisét hangulati elemként, esetleg szimbolikus mozzanatként kezelik, pedig ott Isten objektivitása érhető tetten, mivel Jézus Krisztus újra föláldozza magát. Az utolsó vacsora keretében Jézus levette felső ruháit és megmosta apostolai lábát. Minden .szentmisében megtörténik Isten szolgálata áz ember felé. Az én részvételem a liturgiában azt jelenti, hogy alanya vagyok, mert Jézus értem áldozza föl magát. Táplál, tanít, vezet, saját teste és vére által. A részvétel beavat engem Krisztus misztériumába, a megváltás folyamatának részesévé tesz, és tájékozódási pontot nyújt saját életemhez. Amikor a mise végén fölállok — menjetek, küldetésetek van értelemben —, attól kezdve az a kérdés, vajon mit jelent nekem mindezt valóra váltani ott, ahol élek. Ha az ember nemcsak hangulati elemeket keres a liturgiában, hanem megpróbálja megérteni a liturgiának ezt a mélyebb mondanivalóját, akkor mindig újjászületik és biz155
