Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 3. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE BLANCKENTSTEIN MIKLÓSSAL - Zimányi Ágnes: A lelkipásztori szolgálatról
A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE Blanckenstein Miklóssal Mit jelent a fogalom: lelkipásztorkodás? — Urunk Jézus Krisztus életéhez és működéséhez viszonyítunk mindent, tehát ezt is. Maga az elnevezés a Szentírásból származik és a pásztorra utal, aki jó gondozóként törődik a rábízottakkal. Már az Ószövetségben is számtalan értelmező hasonlatot találunk, ott is a gondoskodást, a törődést értjük a kifejezésen. A lelkipásztorkodás szó-összetétel nem a legszerencsésebb, mert nem a lelkeknek, hanem az embereknek a pásztorolásáról van szó, sőt maga a pásztor is pásztorolásra szorul. Azt hiszem, amikor beszélgetésünk témájáról, az emberséges lelkipásztorkodásról gondolkodunk, nagyon egyszerűen azt szeretnénk érteni ezen, hogy az valóban ember- és közösségközpontú legyen. Ahogyan a gondoskodás lényege megkívánja, nem pedig adminisztratív, hivatalnokok uralkodni vágyó vezetése. Elgondolkoztató a lelkipásztorkodás mellát az emberséges jelző... van másmilyen is? — Az emberségesnek az embertelen az ellentétje. Az elintézményesülés a mai társadalomban számtalan, az emberek szolgálatára szakosodott szervezetet sújt. E veszély fönnáll a katolikus egyház esetében is. Ez már a szolgáló egyénben elkezdődhet, ha munkája közben eltompul és elveszíti az emberek iránti „jóérzékét". Eszembe jut Herbert Marcu- sénak, a német származású, amerikai társadalomfilozófusnak viharos sikert kiváltó könyve az „Egydimenziójú ember". A mai városodási viszonyok közepette az egydimen- ziójúság — csak a funkció szempontjából nézem a másikat és nem mint teljes embert —, sajnos az egyház stílusát is fenyegetheti. Ezt veszélyként, lehetőségként mondom, nem azért, mintha így lenne. Amikor emberséges lelkipásztorkodásról beszélünk, annak a lehetőségét is kutatni kell, hogy az egyház, a maga intézményeivel egyénein és közösségein keresztül hogyan tudja az adódó veszélyeket és kísértéseket kivédeni. Azt gondolom, hogy szeretetlenségünkből fakadó egyéni bűnünk az, ami megakadályozza, hogy emberszabásúak legyenek cselekedeteink és életünk. Nem a lelkipásztorkodás emberszabású, hanem a keresztény kezd emberszabásúan élni és működni: megtért ként. Tágan értelmezve a keresztény ember minden cselekedete pásztorolás, lelkipásztorkodás. Minden keresztségünkből fakad, ott kaptuk meg az erre való megbízatást. Krisztus általános papsága működik minden emberben. Eddig intézményekről, emberi kapcsolatokról beszéltünk az emberszabásúság címszó alatt, de ne felejtsük el, hogy az egyház, amelyben az emberszabású működés megvalósul, nemcsak természetes intézmény, hanem természetfölötti is. A természetfölötti elem lényege a kegyelmi élet. Ha nem ebből az erőforrásból táplálkozunk és újulunk meg, akkor minden csak technikai kérdéssé válik. Az egész kulcsa az élő és személyes kapcsolat Jézus Krisztussal. Akinek ez megvan, bizonyos korlátok között mindig kész a megújulásra. De ahol ez hiányzik, ahol nem a természetfölöttiből, nem Jézus Krisztusból élnek, sőt ezt a dimenziót nem is érzékelik, ott nagyon esetleges, ami születik. Lehet, hogy jól szervezett egyház működik, ahol még udvariasak is egymással, de a lényeg hiányzik, mert nem Jézus Krisztus felé néz a közösség. Nem szabad elhumanizálnunk vagy el- pszichologizálnunk az egyházi tevékenység kérdését. Az emberszabásúság voltaképpen Jézus Krisztusra, az Isten-emberre való koncentrálás. Milyen a minta, hogyan érintkezett jézus az emberekkel? Milyenek voltak a kapcsolatok az ősegyházban? 153
