Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Tringer László: Néhány gondolat a lelkipásztorkodásról napjainkban
ten, lélek, szabadság stb. fogalmakat nagyanyáink vagy a középkor művészei elképzelték.2 Az emberi megismerés határaihoz tartozó fogalmakat megalkotni nem könnyű, de csak így képzelhető el, hogy a Kinyilatkoztatás jelentkezésekor a tudomány kategóriáival elárasztott ember mégis felemeli fáradt tekintetét. — 2) A sikeres párbeszéd másik előfeltétele a fentebb említett értékkutatásokra utal.1 A XX. század végén az egyén felértékelődik a közösségi érdekekkel és értékekkel szemben. Bár a kereszténység közösségi vallás, mégis, egyre több jele van annak, hogy részben a magánélet szféráiban vonul vissza. A közösségi vallásgyakorlat, amely egyébként is szétfeszítette az egyházközségi kereteket, ugyancsak intimebb, zártabb, sokrétűbb megnyilvánulási formákat keres. A lelkipásztor rugalmasságán múlik, mennyiben képes ezeket elfogadni és támogatni. A szekularizáció folyamata az egyházaknak, mint intézményeknek háttérbe szorulását hozta magával. Szerencsétlen dolog volna ezt a folyamatot, amely történelmi jelenség, erkölcsi kategóriaként kezelni. Már pedig gyakorta megtörténik napjainkban, hogy az erkölcsi élet „hanyatlását" az egyházak szerepének háttérbe szorulásával hozzák kapcsolatba. A mai kor lelkipásztora nem folytathat párbeszédet úgy, hogy hatalmat képviselő intézmény áll mögötte (amelyet végső soron Isten fémjelez). Az elmúlt évtizedekben a hatalom pontosan ilyen típusú „párbeszédet" folytatott az alattvalókkal. A cezaropa- pista összefonódás (Czakó G.)3 kísértete még mindig itt settenkedik. A szekularizációban érték rejlik: az örömhír személyes, és nem hatalmi-intézményi hírvivőkön keresztül jut el a címzetthez. — 3) Az Örömhír nem arra szolgál, hogy elkülönítsen, hogy általa nemet mondhassunk a másikra (vagyis negatív öndefiníciónk része legyen). A „mi hívők különbek vagyunk, mint azok, akik..." típusú kijelentések vagy jelzések napjainkban sűrűn fordulnak elő. Ez a beállítódás rejlik a „valláserkölcs" gyakorta hallott kifejezése mögött is. A mai korban az etika is szekularizálódott, a mai ember vallás nélkül is erkölcsi lényként, szabadnak és felelősnek értelmezi önmagát. A „valláserkölcs" kifejezés azt a hamis illúziót is sugallja, hogy aki vallásos, az egyben erkölcsös is. — 4) Az önmagát szabadnak kijelentő ember a XX. század végén nem fogékony az olyan típusú közlésekre, amelyek tévedhetetlen igazságokat tartalmaznak, doktrínákat, cselekvési kódexeket hirdetnek. Sokkal nyitottabbnak látszik olyan párbeszédre, amely „üzenetet" tartalmaz." Az „üzend" a személynek szól, mérlegelésre, továbbgondolkodásra szólít fel. Azt hiszem, a Kinyilatkoztatás valódi Üzenet, bármennyire hajlamosak vagyunk is doktrínák rendszereként feltüntetni. — 5) A hírvivő nem kelt bűntudatot, a kisbíró viszont igen. A doktrínától való eltérés szankciókat von maga után. Egy túlhaladott lelkipásztori gyakorlat a kereszténység bűn-fogalmát jogi, enyhébb esetben lélektani bűnként, vagy bűntudatként tünteti fel. Pedig az ember bűnössége, mint a keresztény öndefiníció része, csak Istennel való viszonyában értelmezhdó, a nagy Titok előtti főhajtásunk megfogalmazása (mysterium iniquitatis). A vallás bűn-fogalmának és a lélektani bűntudatnak az összekeverése a lelkipásztori gyakorlat egyik legsúlyosabb problémája.4 6) A transzcendencia üzenete egy olyan létezőnek Szól, akinek idegrendszere van, amely információkkal dolgozik. A lélektan tudománya az ember hírvevő és kibocsátó mechanizmusaival foglalkozik, amelyek nagy egyéni különbségeket mutatnak (személyiség). Az Örömhír közvetítője csak akkor lehet eredményes (és emberséges), ha képes a személy egyéni „hírcsatornáit" megszólítani. A lelkipásztorok lélektani iskolázottságának problémáját érintjük itt. Ma már az emberrel foglalkozó hivatások képviselőit külön is felkészítik arra, hogy megfelelő módon tudjon bánni a hozzáfordulókkal. (Manager, vezetők, orvosok stb.). Miért maradnának ki ebből a lelkipásztorok? Annál is inkább, mert az első „mana- ger-kurzusok" mégiscsak a papképzés keretében működnek (retorika, homiletika). A pasztorálpszichológiának hatalmas irodalma van. Ismeretanyaga mégis nehezen megy át a gyakorlatba. A teológusoknak a lélektantól való ódzkodása valószínűleg a pszichológiai és a teológiai „lélek" fogalom hiányos megkülönböztetésére vezethető 145
