Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Tringer László: Néhány gondolat a lelkipásztorkodásról napjainkban
kérdését). Kérdés, hogy az egyházak képviselői tudnak-e olyan párbeszédet folytatni, amely figyelembe veszi az eltelt évtizedek alatt a társadalomban lezajlott változásokat, és azokat elfogadva igyekszik nézeteit képviselni. Avagy visszatér-e az egyház a dialógus egy korábbi stílusához, amelyben mint az igazság letéteményese lép fel (jóllehet ezt csak a hit kérdéseiben vindikálhatja magának), azaz nem párbeszédet folytat, hanem igazságot oszt. Sajnos, számos jelét észlelhetjük ennek. Elég, ha csak a katolikus sajtóban tallózunk. Egyik kulturális lapunk nyílt levelet tett közzé, amelynek szerzője úgy próbál párbeszédet folytatni az ifjúsággal, hogy lesajnálja a fiatalokat, akik „még viselkedni sem tudnak, és egyébként erkölcsi érzékük sincs." E kiragadott, de nem egyedi példa egy meghaladott, a XX. század végi emberhez nem méltó stílus újraélesztése. Nagy a kísértés az egyházak számára, hogy ehhez az igazság-osztó párbeszédutánzathoz folyamodjanak. Hiszen olyan nagy várakozással fordulnak sokan az egyházak képviselői felé, hogy bizonytalan világunkban kérdéseikre választ kapjanak. Válasz helyett azonban doktrínákkal találkoznak, legyenek azok mégoly nemesek is. Az igazság birtokosaként, a felsőbbrendűség tudatát sugározva folytatott megnyilatkozások — kommunikatív szerkezetüket tekintve — nem különböznek a korábbi állampárti megnyilatkozásoktól. Azaz: — Én birtokolom az igazságot — Én tudom, neked mire van szükséged — Neked csak követned kell, amit mondok — Ha nem fogadod meg útmutatásaimat, bajba kerülsz... Egy újfajta párbeszéd szükségessége a lelkipásztori gyakorlatban A lelkipásztori tevékenység — dialógus az egyénnel és a közösségekkel. Számunkra a Nagy Dialógus, a Kinyilatkoztatás folytatásáról van szó, annak közvetítéséről, amit a Nagy Önközlő kezdeményezett. Alapvető kérdés az, képes-e a gyakorló lelkipásztor olyan párbeszédre, amelyet a „posztmodern" kor embere meghall és megért? Évekkel ezelőtt történt, hogy az egyik első egyházi szenvedélybeteg-misszió munkatársa beszámolt tevékenységéről egy orvosi fórum előtt. Az úttörő jellegű és eredményes vállalkozás sikerei felől senkinek sem volt kétsége. Mégis, a szakmai hallgatóság körében (akik között hívők és nem hívők egyaránt előfordultak) valami feszültség és rossz érzés maradt vissza. Ennek okait elemezve egyértelművé vált, hogy a tiszteletreméltó (és tiszteletes) előadó váltotta ki a zavart. Hangneme mindvégig olyan magatartásról árulkodott, amely leginkább a következő formulával adható vissza: „Mi ezt jobban tudjuk, mint ti, hiszen mögöttünk a hit, és a személyes Isten kegyelmi segítsége." Összefoglalóan azt mondhatjuk tehát, hogy lelkipásztorunk olyan nyelvet használt, amelyet hallgatósága nem, vagy csak részben értett meg. A feszültség részben a megnemértésből, részben azonban a bűntudat-keltésből fakadt. Az effajta „dialógus" ugyanis a következőt is tartalmazza rejtett üzenetként: „Ha neked nem sikerült a narkóson segíteni, azt jelenti, nincs hited, nem vagy vallásos, stb." Az emberséges, azaz a mai emberhez szóló lelkipásztorkodás feltételezi, hogy az Örömhír közvetítője ismerje azt, akihez szólni kíván. Ne a múlt század, vagy a középkor emberéhez forduljon, amikor hivatását teljesíti. Vagyis a mai ember önértelmezéséből induljon ki, legyenek a hit kérdéseiről olyan fogalmai, amelyeket a mai ember el tud fogadni. Az alábbiakban egy pár általános elvet, illetve a mindennapi gyakorlatot érintő kérdést próbálok megfogalmazni. — 1) Sikeres lelkipásztori párbeszéd feltételezi a transzcendens valóság korszerű fogalmát. A teológusokat mindig is alaposan kiképezték filozófiai szempontból. A bölcselet szerepe (ancilla theologiae) éppen az, hogy a lelkipásztor az adott kor gondolkodásának színvonalán tudja megfogalmazni és előadni az Örömhírt. Ezen ideális kívánalommal szemben azt látjuk, hogy lelkipásztoraink jelentős részének fejében a transzcendens valóságra utaló kijelentések mögött ugyanolyan kategoriális fogalmak rejlenek, mint ahogy az Is144