Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Tringer László: Néhány gondolat a lelkipásztorkodásról napjainkban
ütköztetésének kultúrájáról van szó, egyszóval a dialógusra való érettség hiányáról. Összesűrítve a párbeszédre való képtelenség két logikai előfeltevésre vezethető vissza: — 1) Az én álláspontom jobb, mint a tiéd (erkölcsileg is). Vagyis nem más, hanem a jó álláspont. Következésképp a tiéd rossz. — 2) Ha nem értesz velem egyet, nem szeretsz. (Ellenem vagy, elutasítasz, leértékelsz...) Érett, felnőtt gondolkodásra inkább a következő beállítódás jellemző: Az én álláspontom egy a lehetséges több közül. Hogy nem értesz velem egyet, az semmiben sem érinti az irántad érzett megbecsülésemet (és fordítva). Társadalmunkban jelenleg uralkodó közhangulatot a fejlődés átmeneti szakaszának tarthatjuk. Akármennyire fájdalmas is, át kell esni ezen az érési folyamaton. Talán nincs messze az az idő, amikor a kormánypárti és ellenzéki honatya a Parlamentben ölre megy, majd az ülés után baráti egyetértésben vacsoráznak. A társadalmi átalakulások a hitélet szempontjából A gyors változások nem hagyhatják érintetlenül a vallások hivatalos képviselőit, az egyházakat sem. Valószínű, hogy őket is (mint másokat) felkészületlenül érte az események gyors sodrása. Az egyházak, köztük a Római Katolikus Egyház a maga történelmi tradicióinak köszönhetően nyilvánvalóan túl van már az öndefiníció gyermekbetegségein. Azt várhatjuk tehát, hogy képes lesz felmutatni a dialógusnak azt a modelljét, amely mindannyiunknak olyan nagyon hiányzik. (Az egyházról ehelyütt természetesen csak mint emberi-társadalmi szervezetről beszélek és figyelmen kívül hagyom annak teológiai vonatkozásait.) Az egyház ugyanis, hivatásánál fogva, a dialógus letéteményese. Évszázadokon át párbeszédet folytat a társadalommal, vagy annak alkotóelemeivel. Az igehirdetésen és lelkipásztori tevékenységen keresztül pedig az egyénhez fordul, és személyes kapcsolaton keresztül létesít dialogikus viszonyt. Nyilvánvaló, hogy a párbeszéd jellegét az adott társadalmi és történelmi körülmények jelentősen meghatározzák. Amikor az egyház a hatalommal is összefonódott, a dialógus egyensúlya a monológ irányába tolódott el: az egyház ereje végülis a Mindenhatóra vezethető vissza, s az a feladata, hogy az isteni törvényeket és igazságokat képviselje. A dialógus másik résztvevőjét szankciók fenyegették (lelki és fizikai), akár egyént, akár csoportokat, sőt népeket is, ha nem fogadta el a közvetítésnek ezeket a formáit. A XX. században jelentős történelmi-társadalmi folyamatok zajlottak le, amelyek az emberek érték-orientációját sem hagyták érintetlenül. A louvain-i Katolikus Egyetem által vezetett szociológiai vizsgálatoké sokrétű változások hátterében két alapvető elmozdulást tártak fel. Az egyik folyamatot individualizációnak nevezik. Ennek eredményeképp az egyénhez, a személyhez kapcsolódó értékek előtérbe kerülnek, a közösségiek pedig háttérbe szorulnak. Az egyén egyre inkább saját törvényei szerint kívánja irányítani életét, s nem hajlandó a csoport- vagy közösségi érdekeknek alárendelni. Egyenrangú partnerként lép kapcsolatba a másikkal, függetlenül annak társadalmi állásától. Nehezen fogad el tekintélyt, kritikusan szemléli azokat a törekvéseket, amelyek mások befolyásolását tűzik ki célul. (Lásd pl. antiautoriter nevelés, antipszichiátria stb.). A másik folyamat — a louvain-i vizsgálatok szerint — a szekularizáció. Ennek velejárója, hogy az egyén egyre nehezebben fogadja el, hogy beleszóljanak lelkiismereti kérdéseibe. Még a hívők körében is megnyilvánul ez a folyamat. Közismert, hogy a bűnbánati gyakorlat kérdéseiben számos válság-jelenség mutatkozik. Az egyház mint intézmény egyre inkább a társadalom perifériájára szorul a fejlett nyugati társadalmakban. Az egyház szerepe a társadalmi dialógusban Az egyházak, nem egyszer a katolikus egyház, gyakran kerül manapság a viták kereszttüzébe. (Lásd pl. a hitoktatás körüli vitákat, vagy az egyházi ingatlanok visszaadásának 143
