Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Tringer László: Néhány gondolat a lelkipásztorkodásról napjainkban
Társadalmunk egészséges szerkezetét mesterségesen szétzüllesztették (lásd pl. az egyesületek betiltását 1949-ben). Mégis, a felszín alatt, majd egyre szabadabban, a társadalom úgy-ahogy megszervezte magát. A pár éve zajló, hihetetlen gyors átalakulások nem jöhettek volna létre, ha mindez csírájában, rejtve nem lett volna már meg a politikai földcsuszamlást megelőzően is. Természetszerű, hogy a társadalom polarizációja, a nézetek, álláspontok nyílt megfogalmazása ütközésekkel, konfliktusokkal, feszültségekkel jár együtt. Éles viták, indulatos kirohanások tanúi vagyunk nap mint nap. Sokakat elriaszt az a mód, ahogy politikusok vagy egy-egy érdekcsoport képviselői nyilatkoznak azokról, akik eltérő álláspontot képviselnek, vagy más csoporthoz tartoznak. Az identitás-keresés, mint alapfolyamat a változások mögött A társadalom sokszínűvé válása az elmondottakból nyilvánvaló, örvendetes folyamat, mivel a dolgok természetes rendje áll helyre. Sőt, a viták kereszttüzében lehetőség nyílik arra, hogy az egyén kifejtse, megfogalmazza, alakítsa, árnyaltabbá tegye saját felfogását, hovatartozását. A „ki vagyok én valójában?" alapvető, az egyén életét döntően meghatározó kérdés átvitt értelemben csoportokra, nézetek képviselőire, pártokra stb. is vonatkozik. Az identitás-keresés a serdülő- és ifjúkor alapvető problémája, amely azonban az egész életen keresztül is meghatározó mozgatóerő. A fejlődés egy korai, éretlen szakaszában — a serdülőkorban különösen — negatív identitás-definiciók vannak előtérben. A „ki vagyok én valójában," kérdésre pozitív válasz még nincs, vagy alig. Ezzel szemben a válaszok „ki nem vagyok én" típusúak. A gyakorlatban ezt a szülő érzi meg legelőször: a serdülő érzelmileg leválik, ellentmond, szembehelyezkedik. A negatív én-identitás törékeny állapot, amely nemegyszer kóros lelki fejlődés, akár betegség kiindulópontja lehet. Nem véletlen, hogy a lelki- és elmebetegségek nagyon gyakran a serdülő- és ifjúkorban bontakoznak ki. Az „én nem vagyok az, aki..." típusú öndefiníciók természetesen azt jelentik, hogy a serdülő kritizál, leszól, elítél másokat. A konfliktusok számtalan változata alakulhat ki. Égetően szüksége van a fejlődő ifjúnak arra, hogy legyenek környezetében olyanok, akiket nem visel el, akiktől elhatárolja magát, vagy akikkel nyílt összeütközésbe bonyolódik. Természetesen mindezt a felszínen érvek támasztják alá. „Azért nem bírom, mert..." Be kell látnunk, hogy a dolgok mélyén alapvető folyamatok zajlanak. Ellenfélre, akár ellenségre van szükségem ahhoz, hogy a zaklató kérdésre, „ki vagyok én valójában?" legalább azt tudjam mondani: „nem vagyok olyan, mint XY...". Az identitás-keresés csoportos formáit a szociálpszichológia jól ismeri. Bandákat, a bőrfejűek csoportjait a negatív azonosság-tudat sorodja egymáshoz: „mi nem vagyunk színesek..." stb. Az analógiát, természetesen némi fenntartással, nagyobb társadalmi struktúrákra is kiterjeszthetjük. Mintha az új politikai pártok, érdekcsoportok is abban a helyzetben lennének, mint a serdülő. Könnyebb a másik álláspontját elutasítani, elítélni, leszólni, sőt erkölcsileg elmarasztalni, mint a saját álláspontot kifejteni, meggyőzően megfogalmazni és előadni. (Mert esetleg nincs is.). Az öndefiníció ezen negatív mechanizmusa mintha nemzetek közötti méreteket öltene a posztkommunista társadalmakban. — Kire lőnek itt? — kérdi a TV riportere a csetnik fegyverest. — Az ellenségre! — volt a válasz. — És ki az ellenség? — kérdi a riporter. — Hát az ellenség! —- hangzik a csodálkozó válasz. A nagy bizonytalanságban, ki vagyok én, (mi az, hogy szerb, horvát, magyar, zsidó, román, szlovák stb...), mintha jól jönne egy ellenség. Ekkor ugyanis legalább azt már tudom, hogy én nem vagyok az. A másikra mondott „nem" által történő önmeghatározás számos olyan formát ölt, amely joggal rontja mindannyiunk közérzetét. (Hogy a környezetünkben dúló polgárháborúkról most ne is beszéljünk.) A konfliktus-kezelés, a nézetek 142
