Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)

1992 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Frenkl Róbert: Krisztushoz vezetni az embereket

Dr. Frenkl Róbert

KRISZTUSHOZ VEZETNI AZ EMBEREKET

Az elmúlt nehéz évtizedekben, bár sok szenvedéssel és veszteséggel terhelten, de mégis élt az egyház. Isten Szentlelke működött még a „megalkuvás évtizedeiben" is. — Ő adja nekünk most az új kezdet lehetőségét. „Túlélési stratégiánkat", melynek célja többek között az értékközvetítés volt, a dinamikus, hatékony, sokakat elérő, „emberséges" lelkipásztorkodásnak kell felváltania. Az egyházi munka „sikerének" titka — ma méginkább mint a korábbi időkben — a szó teljes értelmében vett lelkipásztori, lelkigondozási tevékenység. Hogy hol kezdjük, mit hangsúlyozzunk inkább, — azt meghatározza az érdeklődés és az igény. — Ám tudnunk kell, hogy az érdeklődés az esetek többségében nem jelent hitbeli ismeretet, mélyebb lelki kapcsolatot, különösképpen nem az élő hitet. A családjukban és családjukkal mindvégig kitartók kis csapatán kívül, nagyon leegyszerűsítve, az emberek vallási élet viszonylatában két táborra oszthatók. Az elsőben azok vannak, akik őszintén érdeklődnek az egyház által közvetített értékek iránt; a másik tábor tagjai inkább elutasítóak, sőt ellenségesek.

Evangelizáció és misszió — ebben a két szóban benne rejlik a megközelítés módszere is. Az első tábor választ vár arra a kérdésre, mit jelent ma jézushoz tartozni? Hogyan tartozhatnék én hozzá? — Őket kell elérnie az evangelizációnak, a szó teljes értelmében. — A társadalom igen nagy része viszont olyan missziós terület, ahol az egyházak alig rendelkeznek tapasztalattal, hogyan kell megszólítani, elérni az embereket.

Sajátos megközelítést igényel — mindkét táborban — az ifjúság. Az egymást követő nemzedékekben érthetően, egyre csökkennek a vallásos ismeretek, a hitről kapott reális információk. Ugyanakkor a fiatalok nagyszüleik, szüleik szavain, s méginkább a magatartásukban is kifejeződő emlékeken keresztül, zsigereikben érzik az évszázad egymást követő apokaliptikus élményeit. Saját élményük is van — másként a serdülőknek, az ifjaknak és a fiatal felnőtteknek — az elmúlt korszak kétarcúságáról, torz voltáról. Érzékenyek és sebezhetők, túl azon, hogy a többség jelentős egzisztenciális gondokkal küzd, bizonytalan a jövője.

Az idősebbek tele vannak belső konfliktusokkal. Szégyenérzettel és félelemmel néznek a múltra, vajon nem lehetett volna-e kevésbé megalkudni, hogy ítéli meg őket környezetük. De már jelentkezik a dac és az a kívánság, ismerjék el, ők valóban helytálltak. És minderre ránehezedik az erőteljes egzisztenciális aggodalom is.

Az új kezdet nagy örömének felejthetetlen történelmi pillanata után látjuk a feladat nagyságát, a tevékenységében korlátozott, zsugorított egyházi élet újjáépítését, szorongató minőségi és hallatlan mennyiségi elvárás közepette: az aratnivaló sok, a munkás kevés.

Az emberséges lelkipásztorkodás örök igényét ma a következő pontokban tudom megközelíteni:

— Igény van a feladatokra koncentrálni képes, azokat jó szívvel vállaló lelkipásztorra, aki a saját és egyháza múltját önmagában elrendezte, feldolgozta.

— Igény van a felkészültségének szükségszerű hiányaival szembesülni képes, azokat pótolni igyekvő lelkipásztorra.

— Igény van a laikus munkatársakat nemcsak elfogadni, hanem velük testvéri szere- tetben együttműködni képes lelkipásztorra.

— Igény van olyan laikus egyházi munkásra, aki vállalja a lelkipásztori tevékenység általa is elvégezhető részét, a lelkipásztortól várt igényességgel.

Mindnyájunknak át kell esnünk múltunk feldolgozásának katartikus élményén. De aki emberekkel találkozik, velük foglalkozik, segít vállalni terheiket, annál ez nemcsak spirituá137