Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Nouwen, Henri Josef Machiel - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Szívből fakadó lelkipásztori munka
Meggyőződésem, hogy azoknak az embereknek, akik a jövőben az egyházban vezetni akarnak másokat, szolid teológiával kell rendelkezniük. Hogy ilyenek lehessenek, igen sok mindennek kell még történnie a szemináriumokban és a teológiai főiskolákon. Olyan központokká kell lenniök, ahol embereket képeznek ki arra, hogy józanul és világosan értelmezzék az idők jeleit. Ez a képzés nem történhet csupán intellektuális téren. Az egész személyiség nagyon mély lelki alakítására van szükség, a test, az ész és a szív alakítására. Az a benyomásom, hogy csak nagyon kevéssé vagyunk tudatában annak, hogy mennyire elvilágiasodtak teológiai tanintézeteink is. A legtöbb szemináriumban nem gyakorolják Krisztus lelkületének elsajátítását, aki nem ragaszkodott hatalmához, hanem kiüresítette önmagát s szolgai életmódját vette föl. Az ilyen belső magatartás ellen küzd szinte minden a mai világban, amelyet a verseny és a becsvágy ural. De csak akkor látok reményt az egyház számára a jövő században, ha megpróbáljuk és megvalósítjuk az ebben a szellemben történő fölkészítést. Összefoglalás A Harvard egyetemről a „Bárkába" való átköltözésem egészen új módon döbbentett rá arra, hogy az egyházi hivatalról való saját elképzelésemet milyen erősen befolyásolta az a vágy, hogy hasznomat vegyék, az a vágy, hogy szeressenek, valamint a hatalomvágy. Sokszor hittem azt, hogy az eredményes lelkipásztorkodáshoz szükség van erre a hasznavehet őségre, erre a népszerűségre, egy jó adag hatalomra. Ténylegesen azonban ezek nem a hivatás elemei, hanem a kísértésé. Jézus azt kérdezi: „Szeretsz engem?" Jézus arra küld bennünket, hogy pásztorok legyünk, s Jézus olyan életet igér nekünk, amelyben egyre jobban ki kell terjesztenünk a kezeinket, s engednünk kell magunkat oda vezetni, ahova magunktól soha nem mentünk volna. Jézus arra szólít fel, hogy annak a gondunknak a helyét, hogy hasznunkat veszik-e, tegyük az eleven imaéletre való törekvést; azt a kívánságunkat, hogy szeressenek bennünket és fogadjanak szívesen, cseréljük ki a közösségben gyakorolt kölcsönös szolgálattal; s azt a vágyunkat, hogy hatalommal vezessünk másokat, pótoljuk annak a figyelmes érzékelésével, hogy Isten hova akar bennünket vezetni, s velünk együtt a ránk bízottakat. Az emberek ott a „Bárkában" új életformát mutatnak nekem. Csak nagyon lassan tanulok. Nem könnyű feladni azokat a régi gondolkodási és viselkedési normákat, amelyek sokáig nagy segítségemre voltak. Amikor azonban elgondolkoztam azon, hogy milyennek kell lenniök azoknak, akik az egyházban a következő században vezető emberek lesznek, arra a szilárd meggyőződésre jutottam, hogy olyan emberek mutatták meg nekem a leglényegesebbet, akiktől a legkevésbé vártam volna. Remélem, és imádkozom ezért, hogy az, amit az új körülmények között tanulok, olyan tananyag, ami nemcsak magamnak segítség, hanem segít Önöknek is, hogy legyen elképzelésük a jövő lelki- pásztoráról. Amit mondtam, abban nyilván nincsen semmi új. De bízom abban, és imádkozom azért, hogy észrevették: a keresztény lelkipásztor legrégibb, leghagyományosabb eszményképe még mindig az az ideál, amely a jövőben történő megvalósítására vár. Az egyházban felelős tisztet betöltő ember képével szeretnék elköszönni Önöktől, aki erősen kiterjeszti a kezeit, és olyan életet választ, amely egyre alacsonyabbra vezeti. Olyan embernek a képe ez, aki imádkozik, aki sebezhető, s akinek határtalan a bizodalma. Azt kívánom, hogy ez a kép töltse el Önöket reménnyel, bátorsággal és bizalommal, amikor előretekintenek a jövő századba. Fordította: Bánhegyi B. Miksa OSB 136
