Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)

1992 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Nouwen, Henri Josef Machiel - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Szívből fakadó lelkipásztori munka

Forduljunk azonban ismét Jézushoz. Miután háromszor megkérdezte Pétert, hogy jobban szereti-e Őt, mint a többiek; s miután háromszor adta feladatául, hogy legeltesse a juhait, ezeket a komoly szavakat mondta neki:

„Bizony, bizony mondom neked:

Mikor fiatalabb voltál, magad övezted fel magadat, és oda mentél, ahova akartál.

De majd ha megöregszel, kiteijeszted kezedet, és más övez fel téged, s oda vezet, ahova nem akarod" (Jn 21,18).

Ezek a szavak segítettek abban, hogy átköltözzem a Harvardról a „Bárkába". Ezek a szavak a lelkipásztori szolgálat velejét érintik. Állandó kihívást jelentenek, hogy újra meg újra szakadjunk el a hatalom minden formájától, és kövessük Jézust alázatos útján. A világ így beszél: „Mikor fiatalabb voltál, függőségben éltél, s nem mehettél, ahova akartál. De amikor öregebb lettél, magad hozhatod meg döntéseidet, járhatod a magad útjait, magad veheted a kezedbe a sorsodat."

Azonban Jézus szemében nem ez az emberi érettség. Az abban a készségben és képességben áll, hogy az ember engedi magát vezetni egy olyan irányba, amerre tulajdonképpen nem is akart menni. Miután Péter megkapta a megbízatást, hogy vezesse az Úr juhart, Jézus azonnal eléje állítja a kemény igazságot, hogy a vezetőnek szolga-szerepet kell betöltenie, és ismeretlen, nem kívánt, fájdalmas irányba vezettetik. A kereszténységben a felelős hivatalokba való emelkedés nem azt jelenti, hogy az egyre nagyobb szabadság és mobilitás lehetőségeire jut el az illető — világunkban nem sajnálnak semmit azért, hogy lehetővé tegyék az ilyen karriereket —, hanem ténylegesen azt jelenti, hogy az illető lecsúszik a mind nagyobb diszponálhatóságra, amely a kereszten teljesedik be egészen. Szinte morbid és mazochista hangzása van mindennek; de aki meghallotta Isten előlegbe adott szeretetének hangját és rámondta a maga „igen"-jét, az Jézusnak ezt a lefelé vezető útját az Istenben való öröm és békesség útjának érzi, s ez az az öröm és békesség, amely nem ebből a világból való (vö. Jn 14,27).

S ezzel máris érintettük a legfontosabb jegyét annak a feladatnak, amit a jövőben az egyházban történő felelősségvállalás jelenteni fog. Aki átvesz egy ilyen feladatot, az nem szerelkezhetik föl hatalommal és széleskörű illetékességgel, hanem csupán erőtlenséggel és alázattal, hiszen Isten szenvedő szolgáját, Jézust kell az emberek elé állítania. Persze magától értetődik, nem azt akarom mondani, hogy a jövő hivatalviselői pszichológiailag gyönge és színtelen személyiségek legyenek, akik csupán passzív áldozatai és végrehajtói azoknak, akik manipulálják őket. Nem. Én olyan személyiségekről beszélek, akik annyira erősek, hogy következetesen lemondhatnak a hatalomról a szeretet kedvéért. Ebben van a lelkivezető igazi kvalitása.

Az erőtlenség és alázat a lelki életben nem az olyan embereknek való, akik gerinctelenek, s engedik, hogy minden döntést más hozzon meg helyettük. Ténylegesen olyan embereknek való, akik annyira mély kapcsolatban állnak Jézussal a szeretetben, hogy készséggel engedik, vezesse őket, ahová csak akarja, s akik rendíthetetlenül bíznak abban, hogy vele életet találnak, mégpedig bőséges életet (vö. Jn 10,10).

Aki a jövőben keresztény közösségben akar másokat vezetni, annak radikálisan szegénynek kell lennie, vándorboton kívül nem szabad semmit sem vinnie az útra, „se kenyeret, se tarisznyát, se pénzt az övében", s nem lehet két ruhája (Mk 6,8). Mennyit ér ez a szegénység? Csak annyit, hogy lehetővé teszi számunkra, lemondjunk a vezetés igényéről, s helyette inkább vezetettek legyünk. Ha szegények vagyunk, azoknak a pozitív vagy negatív reakciójától függünk, akiket meglátogatunk. Ennek következtében valóban oda vitetünk, ahova Jézus Lelke akar vezetni bennünket. A gazdagság és a sok tulajdon

A kihívás: „Más vezet téged."

134