Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Lukács László: Egyházunk lelkipásztori terve
Lukács László EGYHÁZUNK LELKIPÁSZTORI TERVE A történelemben találunk ugyan ugrásszerű változásokat, váratlan, meghökkentően új felismeréseket, a fejlődés menete azonban mégis jóval egyenletesebb —, időre van szükség ahhoz, hogy egy-egy fölfedezés átmenjen a köztudatba, hogy egy szerkezetváltozás nyomán új struktúrák alakuljanak ki s új szemléletmód szülessék. így fogalmazódott meg mintegy két évvel ezelőtt „az idők jeleként" korunk parancsa, hogy mindnyájunk közös összefogásával ki kell dolgoznunk a magyar egyház lelkipásztori tervét. A terv valódi kidolgozása azóta sem kezdődött el, de az igény most már olyan általánossá lett, hogy a megvalósítás aligha halasztható tovább. Miért van szükség lelkipásztori tervre s mit várhatunk tőle? Hogyan foghatunk hozzá az elkészítéséhez és milyen feladatokat szab elénk? Ezekre a kérdésekre keressük a választ ezekben a napokban. MIÉRT MOST? A rendszerváltoztatás nyomán váratlanul egészen új helyzetben találta magát a magyar egyház is. A szabadság nemcsak azt jelenti számunkra, hogy akadályoztatás nélkül csinálhatjuk tovább azt, amit eddig csináltunk, hanem, hogy a lelkipásztori munkának új, eddig elzárt területei nyílnak meg előttünk, hogy újjáéledhetnek a szerzetesrendek, s szabadon működhet bármely egyházi közösség vagy intézmény. — Megváltozott, s folyamatosan változóban van körülöttünk a társadalom —, más viszony alakul ki közte és köztünk. Az állami diktatúra állóvizéből kikerült az egyház. Ezáltal azonban nemcsak új lehetőségek nyílnak meg előtte, hanem új veszélyek is leselkednek rá: a szabad társadalom nyílt, sokszor viharos, durva ellenszelektől is barázdált tengerén kell ma az egyháznak hajóznia, a Szentlélek lehelletére bízva magát. Az új helyzet tehát megköveteli tőlünk, hogy új, a pasztoráció egészét feldolgozó munkatervet dolgozzunk ki, s hogy újra mérjük fel az egyház helyzetét a társadalomban. Mindez azonban csak akkor lehetséges, ha igyekszünk eljutni a valódi krisztusi szabadságig: a külső kényszerektől megszabadulva igyekszünk megszabadulni benső előítéleteinktől, szemléletbeli szűkösségeinktől is. Gyakran emlegetjük az elmúlt évtizedek külső-benső rombolásait. De a legnehezebb azt észrevennünk, hogy bennünk, keresztényekben milyen károsodásokat, torzulásokat okozott. Most páratlan alkalmunk adódik arra, hogy újra meghatározzuk magunkat: kik is vagyunk mi, keresztények, s mi az egyház, anya-szent- egyházunk. Jézusnak a tanítványokhoz intézett kérdése újra meg újra elhangzik felénk is: „Hát ti kinek tartotok engem?" Kinek tartjuk a történelmi Jézust, a feltámadt s a történelemben, Titokzatos Testében továbbélő Krisztust, kinek tartjuk az egyházat? A n. Vatikáni zsinat egyik legfontosabb teljesítménye is az volt, hogy a kinyilatkoztatás fényében újra definiálta az egyházat. Minden krisztushívőnek — klerikusnak és laikusnak — a II. Vatikáni zsinat tükrében kell értelmeznie önmagát és egyházát, ha nem csupán saját, egyéni (tehát legalábbis öntudatlanul: eretnek) értelmezése szerint, hanem valóban katolikusnak akarja vallami magát. Nehézséget jelenthet számunkra az, hogy az idők mostohasága következtében a zsinat átalakulási folyamatában nem igazán vehettünk részt. Hazánkba legföljebb távoli hírek, tudósítások jutottak el, de valójában sem akkor, sem azóta nem kapcsolódtunk bele a zsinati folyamat nagy lelkigyakorlatába. Ez a hiány azonban előnyt is jelenthet. 1985- ben, a zsinat befejezésének húsz éves fordulóját ünneplő jubileumi szinóduson állapíthatta meg Lustiger bíboros: maga a zsinat véget ért, a zsinati atyák helyét az egyházban új 123