Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)

1992 / 2. szám - KÖRKÉP - Bozóky Éva: Élet az egység jegyében

Sérthetetlenek vagyunk! Azóta is úgy érzem — lehet, hogy tévedek —> Kelet-Európa nagy fordulata is ott kezdődött. (Ökuméne az is, az a felejthetetlen kis jelenet a Mária-té- ren. Leültem kicsit pihenni a templom lépcsőjére, és mellém telepedett egy bájos, öreg, zsidó néni. Pászkát majszolt, és nagylelkűen kezembe nyomott egy jókora darabot belőle. És közben egy pápa-érmecskét is illesztett a nyakláncomra.)

A nagy történelmi fordulat előszelét éreztem akkor, s azt is, hogy ez nem lengyel ügy, nem is katolikus ügy, hanem a miénk is, magyar protestánsoké — akár tudunk róla, akár nem —, mert egy hajóban, gyönge kis bárkában evezünk, de törékeny lélekvesztőnket kormányozza Valaki, aki járni tud a vizen.

Adventi prédikációban szívesen választom alapigének a Magnificat-ot, Mária imáját. Alkalmat ad arra, hogy a Szűzanyáról szóljunk, ennek az imának Luther Márton egész könyvet szentelt, s ebbők kiderül, hogy ő is őszinte tisztelettel adózik Jézus anyjának. Nem is lehet az édesanya mellőzésével igazán szeretni valakit! A lutheri álláspont nem tekinti őt „társmegváltónak", „közbenjárónak" — ám ez nem zárja ki a tiszteletet és a szeretetet. De íme szóljon erről maga Luther: „Kérjük Istent, adja meg, hogy helyesen értsük a Magnificatot, hogy ne csak szóljon és világítson, hanem testünkben-lelkünkben égjen. Ezt adja meg nekünk Krisztus az ő drága anyja könyörgéséért és kedvéért!" — „Micsoda jámbor, tiszta szív! Csodálatos emberi lény! Milyen nagy dolgokat rejt magában ez az igénytelen asszony! Hányán érintkeztek, beszéltek, ettek-ittak közelében, talán mint egyszerű, szegény iparosasszonyt le is nézték..."

Nem kell hozzá se feminista teológia, se katolicizmus, hogy a hívő lelkek a Szűzanyát közeli barátjukként érezzék. Különösen az asszonyok, akik — mint Erdélyi Zsuzsa, az archaikus népi imádságok gyűjtője írja — gyötrelmes életük árvaságában nyomorúságos sorsukat csakis édesanyjuknak érzett asszonynak tudják elpanaszolni. Némelyek feltételezik, hogy a protestáns lelkésznők valójában a Mária-kultusz pótlására valók, mivel pasztorációs munkájuk ezt a „meghallgató asszonyt" hivatottak pótolni. Ha ez így túlzás is, de tény, hogy sok gyülekezet, amely eleinte idegenkedett a női lelkészektők, később összemelegedvén a maga „papnőjével", a világért se válna meg tőle.

Nálunk személyes gyónás jóformán csak elméletben van, lehetséges, de szerfelett ritka. Közös gyónás is, a feloldozás is. Van azonban lelkipásztori beszélgetés, s ez igen gyakori. Legutóbb megkérdezte tőlem egy mélyhitű, komoly, rendkívül felelősségteli asz- szony, hogy az Úr asztalához járulhat-e, mert úgy érzi, bizonyos bűnöket bizonyos embereinek nem tud megbocsátani. Elmondta, hogy nem kíván az említetteknek sem büntetést, sem bosszút, ha bajban lennének, még segíteni is hajlandó lenne rajtuk. De a szíve mélyén nem oldódik az ellenérzés. „Nem tudok megbocsátani!" — nézett rám szomorúan. — „Én sem!" — feleltem. Mert az érzelmeinknek nem vagyunk urai. Olykor szeretni sem tudjuk a felebarátot, pedig úgy szól a parancsolat, de lehozhatjuk neki az égről a csillagot, azzal még semmi sincs megoldva, mert az még nem szeretet. A szeretet és a megbocsátás parancsának teljesíthetősége érdekében csak imádkozni tudunk, kegyelemért könyörögni, mert e parancsok tükrében látszik meg leginkább saját elesett voltunk, a magunk tehetetlensége. Ha nem ilyenek lennénk, nem szorulnánk megváltásra. — Ekkor vettem észre, hogy kegyelemtan, elrendelés, szabad akarat, pelagianizmus sikamlós területére tévedtem. Mennyit viaskodtam mindezekkel, míg meg nem nyugodtam benne, hogy Isten titkaiba behatolni úgysem lehet. Ám az én tanácskérő asszonyom megnyugodott abban, hogy a megbocsátani tudás szándéka, forró kívánsága, az érte való könyörgés is elég.

Mindezt csak példaképpen mondtam el, miként próbáltam a nehéz kérdéseket értelmem és tudásom gyönge bárkáján körülhajózni. Végül is: tanításban és igehirdetésben mindig arra törekszem, hogy ne csak a januári egyetemes imahéten, hanem folyton érezzük az összetartozást más felekezetű testvéreinkkel. Ez nem sérti sajátos evangélikus identitásunkat, öntudatunkat. Ahogy emlékezetem mélyén összehajolnak halottaim — anyám, és apám, férjem és tanáraim, Mater Brandt Margit és Remete László —, úgy igyekszem megragadni más felekezetű testvéreim kezét, hogy együtt boruljunk le a kereszt tövében, ahol már semmi emberi aprólékoskodás nem fontos többé, csak egyedül az Isten, aki értünk szenved.

118