Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 2. szám - KÖRKÉP - Pásztor János: „Meghaltok Krisztussal, éljetek Ővele és Őbenne”
Pásztor János MEGHALTATOK KRISZTUSSAL, ÉLJETEK ŐVELE ÉS ŐBENNE (Róm 6,11.) Nagy öröm számomra, és kiváltságnak tartom, hogy ebben a Szentegyházban, ahol eleink több mint ezer éve dicsőítik az Atyát, a Fiút és a Szentlélek Istent, hirdethetem Isten Igéjét. Azért vagyunk együtt, hogy az egyház egységéért imádkozzunk. Ez az egység nem valami díszítő elem az egyház életén, hanem annak lényegéhez tartozik. Az Úr maga imádkozott népe egységéért, melynek lehetősége az Atyának a Fiúval való egységében adva van (Jn 17,llb.21). Az egységre szükség van, hogy „elhiggye a világ" (Jn 17,21b), a Fiút az Atya küldte. Az Atyának a Fiúval való egysége elsősorban forrása, és csak azután mintája az Isten népe Krisztussal való egységének. Az egyház — az Atyával és a Fiúval a Szentlélek által közösségben élő nép (ljn 1,3) — életének értelme az, hogy küldetését (misszióját) betöltse. E küldetés tartalma a Krisztusról való tanúskodás: hirdetni minden népnek, hogy Isten megjelent testben, és Benne Isten üdvözítő kegyelme elérhető minden ember számára. Ennek a tanúskodásnak meggyőzőnek kell lenni az 1992. évi imaoktávra kiadott kis füzetben olvasható elmélkedés szerint.1 Tanúskodásunk akkor lesz meggyőző, ha beszédünknek életünk a fedezete, és így tudjuk ajánlani a világnak a látomást Isten népeket önmagával és egymással megbékéltető, egyesítő, és szabadító szándékáról. Ezért lett testté Isten karácsony éjszakáján, ezért szenvedett a kereszten Nagypénteken, és ezért támadott fel Húsvét hajnalán. Megváltója van a világnak! Ennek az eget és földet rengető hírnek hidetésére hivatott az egyház. Mivel pedig ez a hír mind eredeténél, mint tartalmánál fogva olyan csodálatos, ezt csak egész egzisztenciával, teljes élettel lehet hirdetni. Azt jelenti ez, hogy szóval való tanús hitelesítése az, hogy „beleéljük" Krisztust a világba; azaz úgy élünk, hogy beszédünkben, életfolyta tágunkban, egymáshoz és a kívülállókhoz való viszonyulásunkban megjelenik az Üdvözítő. Ez a tanúskodás az egyháznak soha el nem múló kötelessége és kiváltsága. Napjainkban azonban — úgy tűnik — minden eddiginél égetőbb feladattá vált. Az egész világ krízis helyzetben van. A szemünk előtt összeomló birodalom félelmetes hullámokat, viharokat kavar, mint egy elsüllyedő óriás hadihajó. Az ökológiai válság az egész földkerekséget fenyegeti. A társadalom és az egyház nagykonstantini egysége megrendült.2 Idegen vallások és gondolatrendszerek, az erkölcsi nihilizmus soha nem látott formái jelennek meg Európában, és a földkerekségen mindenütt. A technika csodás dolgokat produkált. A telekommunikációs forradalom lehetővé tette, hogy minden eseményről szinte a történés időpontjában értesüljünk. De a technikai fejlődés az éhséget, és az erőszakot nem volt képes megszüntetni. Sőt, ezek terjedőben vannak. Ebben az összefüggésben kell néznünk sajátos magyar nyomorúságainkat. Itt vagyunk az elmúlt 40 esztendő „babiloni fogsága" után anyagi, szellemi és erkölcsi romok között. E romokat még nem tudtuk eltakarítani. Tragikus kettészakadtságban élünk. Itt kell tanúskodnunk Isten megbékéltető szándékáról. II. János Pál pápa magyarországi útja során is Európa és azon belül a magyarság új evangelizációjának fontosságára mutatott rá. Krisztusra e hazának, egész Európának, és az egész emberiségnek minden másnál nagyobb szüksége van. Őbenne van az élet, őbenne van az üdvösség őt kell hirdetnünk. Ebben a szétszakadozottságban tanúskodásunk csak akkor lesz hiteles és meggyőző, ha mi gyógyulunk szakadozottságainkból. Ez a gyógyulás elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy az evangéliumot hitelesen hirdethessük. Az egész ökumenikus mozgalom a misszió problémáival indult el. A múlt század nagy külmissziós munkái során különböző egyházak misszionáriusai szembekerültek egymással. Ez a szembekerülés óriási károkat okozott az evangélium ügyének. Hat esztendőn át Afrikában egy papneveldé100
