Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)

1991 / 2. szám - KÖRKÉP - Hervay Ferenc Levente: Ciszterci lelkiség a mai világban: 900 éve született Clairvaux-i Szent Bernát

csét, Isten szerető atyai uralmát, amiért mindenét eladja. Amikor ünnepélyes örök fogadalmában kimondja a döntő szót, visszavonhatatlanul vállalja, hogy beépülve a monostor testvéri közösségébe egész szívével és minden erejével Istent szolgálja és szereti, és ennek semmit és senkit nem tesz elébe.

Az örök fogadalom nem valaminek a beteljesedése, ellenkezőleg: kezdet, az Úr hívása és kegyelme, amellyel a szerzetesnek minden nap együtt kell működnie, mert az mindhalálig segíti és elkíséri. Nem mentesül a kísértésektől, egyéni gyengeségeitől, a világ színes, lármás csábításától. A sátán is egyre jobban támadja, minél inkább Isten szere- tetébe veti magát, és minél inkább jele lesz Isten országának szerzetes testvérei, a monostor környezete és még szélesebb kör számára. Erőssége az Úr, aki nem hagyja el azokat, akik reá bízták magukat. A fogadalom, az apát és a testvérek megértése, szeretete segíti, védi a kísértésekkel szemben. Nem bízik saját okosságában és erejében, hanem egészen Istenre hagyatkozik, mindent az Úr kezéből fogad, kegyelmet és megpróbáltatást, eredményt és sikertelenséget, örömöt és keresztet. Hiszen tudja, hogy senki sem szereti jobban, mint aki életét adta érte, és maga a szeretet teljessége.

Akkor teljesíti hivatását, ha a világ valóban Isten emberét láthatja meg benne. Nem a világtól menekülő embert, nem egy meghasonlott embert, nem is a közösségben egy kényelmes biztonságot kereső embert. Az egyháznak és a társadalomnak szüksége van szerzetesekre, akik életükkel, magatartásukkal tanúsítják, hogy Isten milyen csodálatos szeretetet, derűt és békét tud adni az őt keresőknek.

A KÖZÖSSÉG EMBERE. A ciszterci szerzetes fogadalmat tesz egy meghatározott monostor közösségében való kitartásra, állhatatosságra. Ez a stabilitás fogadalma. A közösség vállalja, befogadja őt, és ő is vállalja a közösséget, amely számára „az Úr szolgálatának iskolája" (Regula, Prológus 45), a „műhely" (uo. 4,78), amelyben a jócselekedeteket, az Istenhez közelebbtérést, a szeretetet gyakorolja. A ciszterci monostorok sajátossága a Krisztusban gyökerező közösség családias szelleme. A szerzetesek által választott apát a családfő, aki atyai és anyai szerető figyelemmel és gondoskodással kíséri minden fia lel- kületét és növekedését. Legfőbb gondja és hivatása az igazi családi közösség megteremtése és irányítása, és csak másodsorban az ügyes gazdálkodás, külső tekintély szerzése vagy az ékesszólás. A szerzetesek úgy engedelmeskednek neki, mint atyjuknak, ő „Krisztus helyettese a monostorban" (Regula 2,2).

A ciszterci szerzetes teljes egyéniségével beleépül a közösségbe. Lelkiismeretesen megtartja a napirendet és a közösség szabályait, teljes odaadással együtt imádkozik, együtt énekel a közösséggel, jól végzi a reá bízott munkát, és azon túl is segít szerzetes testvéreinek. Féltő gonddal őrzi a monostor épületét, berendezését, eszközeit, azok épségét, tisztaságát, szépségét. Mindez szent szolgálat számára. Mindent készséggel fogad, ami a közösség összetartozását erősíti, a megértést, a szeretetet elmélyíti. A szeretetet mindenek előtt apátja és a szerzetes testvérei iránt gyakorolja. Sajátmagát háttérben hagyva, saját és mások gyengeségei miatt nem bosszankodva törekszik mindegyiket megismerni, megérteni, és bennük magát Jézus Krisztust szeretni és szolgálni, elfogadva őket fogyatékosságaikkal, korlátáikkal, gyarlóságaikkal együtt. Megosztja velük életét, minden lelki és szellemi kincsét. A monostoron kívül mindig úgy jelenik meg, mint a közösség egyik tagja, annak becsületét és érdekeit védi, hallgat a belső ellentétekről és súrlódásokról, mert azt belül kell orvosolni. Nem törekszik sem a monostorban, sem a külső munkában egyéni érvényesülésre, hanem minden szavával és tettével a közösséget képviseli, közösségét építi. Apátjával és társaival szemben nyitott és őszinte, józanul feltárja előttük nehézségeit, számít segítségükre. Megértéssel, türelemmel és szeretettel segíti testvéreit, hogy ők is a szerzetescsalád hasznos, építő tagjai lehessenek. Természet szerint lehet, hogy valamelyik társa ellenszenves, magatartása, beszéde nehezen elviselhető, de ő akkor még inkább törekszik imával, figyelmességével és tetteivel szeretetébe fogadni.

89