Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 2. szám - KÖRKÉP - Hervay Ferenc Levente: Ciszterci lelkiség a mai világban: 900 éve született Clairvaux-i Szent Bernát
A rendi növendékek elöljáróinak igen fontos tudni, hogy csak abból a jelöltből lehet igazi ciszterci szerzetes, aki képes jó közösségi emberré válni, magát a közösségnek alárendelni, a közösséget építeni. Döntő fontosságú tehát a növendékeket közösségi életre és lelkületre nevelni. Mai világunknak nagy szüksége van olyan szerzetesi közösségekre, ahol a testvérek "mind egy szív és egy lélek", ahol „egyik se mond valamit sajátjának, hanem mindenük közös." Hogyan várhatnánk el a házasoktól a sírig tartó hűséget, ha az egyház világító közösségei, a szerzetescsaládok nem tudnak a szőlőtőn megmaradni és kitartani egységben? AZ IMÁDSÁG EMBERE. Szent Benedek Regulája és kezdettől napjainkig a monaszti- kus hagyomány az imádságot, az isten szolgálatot, az istendicséretet (opus Dei, officium divinum) tekintette a szerzetesélet legfőbb elemének. A Regula számos aprólékos előírása felett elhaladt ugyan az idő, de Szent Benedeknek, a szerzetesség atyjának figyelmeztetése „Az istenszolgálatnak semmit eléje ne tegyetek" (Regula 43,3), minden idők mo- nachusa számára érvényes szabály. A ciszterci szerzetes már itt a földön gyakorolja azt, ami odaát örök hivatása és boldogsága lesz: Isten dicsőítését, az Úr magasztalását. Mélyen átéli, hogy minden teremtmény létének értelme és célja Isten dicsősége. Gondolataiban, imáiban Isten határtalan nagyságát, hatalmát, bölcsességét, irgalmát, jóságát, szeretetét magasztalja, igyekszik a teremtett világot is Isten dicséretére fordítani: a csodálatos természetet, az ember alkotásait, tudományt, művészetet, irodalmat, technikát, és még inkább az embereket, akik Istent szeretik és szolgálják embertársaikban is. Tudja, hogy az Úr előtt különösen kedves a közös dicséret, a közös kérés, a közösségi ima. Isten Fia szenvedésének és feltámadásának ünneplése a mindennapi eucharisztikus áldozatban, a Vele és a testvérekkel együtt mondott vagy énekelt zsolozsma életének tengelye, minden ahhoz kapcsolódik, minden attól nyer fényt és erőt. Jézussal egyesülve dicsérik és engesztelik a mennyei Atyát, hálát adnak, békét, egyetértést, szeretetet, gyógyulást és növekedést kémek az egyház és az egész emberiség számára. Imájukat a rendszeres elmélkedés, meditáció táplálja és mélyíti. Közben megtanulnak mindent Isten szemével nézni: életüket, a közösséget, az embereket, a körülöttük zajló világot. Az elmélkedés által lesz a szerzetes számára a szentmise és a zsolozsma eleven valóság, a szíve is ott lesz, ahol az ajka, a szavai. AII. Vatikáni zsinat tanításából felismeri, hogy a Szentlélek élő, növekedő, dinamikus egyházat kíván alakítani Krisztus titokzatos testéből. Megbecsüli a szent gyökereket, a keresztény századokban kikristályosodott kincseket, de nem akar a megőrzésnél, a tartósításnál, konzerválásnál megrekedni, hanem vallja a liturgiában, az istendicséretben is alakulnia, fejlődnia kell az egyháznak. A hagyományos szentmise és zsolozsma segíti a gyengébbeket, hogy ők is bekapcsolódjanak a dicséret folyamába, a munkában elfárad- taknak is megkönnyíti az imádságot. De hol van tere annak, hogy a szerzetes a kon- templációban kapott indításokat, kegyelmeket átadja a közösségnek? A ciszterci tradícióban van egy gyakorlat, amely részben ide tartozik. A reggeli istentisztelet után a konvent meghallgatja a káptalanteremben a Regula az napra rendelt szakaszát, és az apát buzdító szavait. Utána a szerzetesek egyenként megvallják mindazt, amit nyilvánosan vétettek, bocsánatot kértek Istentől és a közösségtől. Miért ne lehetne alkalmat adni arra is, hogy ki-ki kifejezze a szívéből feltörő magasztalást, hálát, engesztelési és kérést is? Néhány ciszterci monostorban örömmel tapasztaltam, hogy a szentmise és a zsolozsma fohászai (preces) után szünetet tartanak, és akkor a szerzetesek hozzáfűzhetik egyéni imájukat, amit a közösség magáévá tesz. Hogyan tud a szerzetes a világban, idegen emberek előtt, váratlan helyzetekben hangosan imádkozni, ha ezt nem szokta meg saját szerzetestesvérei között? Tudom, a személyes spontán imának értékei mellett lehetnek veszélyei is, főként, ha hiányzik az alázatosság és a szeretet, hosszadalmas lenne azonban leírni, miként tarthatja azt az elöljáró és a közösség egészséges mederben. 90
