Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Tringer László: Párbeszéd a lélek „orvosai” között
Az önkép és a valóság teljesen sohasem fedik egymást. Kóros személyiség esetén az eltérés igen nagymértékű lehet, következésképp az egyén állandóan olyan visszajelzéseket kap, amelyek önképébe nem illeszkednek. Ez esetben vagy kóros bűntudat vagy más pszichopatológiai zavarok jelennek meg. Egészséges lelkiismereti funkció viszonylag harmonikus személyiséget tételez fel. Minél nagyobb a zavar, az egyén lelki energiáit annál inkább a torz önértékelés és a valóság ellentmondásainak feloldása köti le és lelki- ismereti funkciói megbénulnak. Tegyük fel például, hogy valakinek az önképe az következő hamis tudati elemet tartalmazza: „Én mindig jót akarok" („természetesen ahogy én látom jónak"). Ha valaki ezután visszautasítja valamely törekvését, fel van háborodva, felelősségre vonja az illetőt, sőt, esetleg valami gorombaságot mond neki. Majd azzal nyugtatja magát, hogy az embereket határozottan rá kell vezetni a helyes erkölcsi magatartásra. Eközben a lelkiismeret szava, amely azt súgja, hogy a szeretet a „másik" szerinti igazodást jelenti, a gorombaság nem határozottság stb. — már nem hallható. Az önfeltáró folyamat az önkép gazdagodását, a hamis tudati elemek tudati korrekcióját teszi lehetővé. Többszörösen igazolt tudományos tény: minél magasabb szintű a segítő személy empátiás készsége (és a másik két feltétel), annál intenzívebb az önfeltáró folyamat, annál eredményesebb a segítő kapcsolat. Bűn-tudat és bűntudat Bűnös mivoltunk végső soron Isten előtti szabadságunkból fakad. Cselekedeteinket ugyanakkor fizikai, biológiai, lélektani, szociális, jogi, etikai tényezők determinálják. Egy adott konkrét cselekedetben a szabadság és a szükségszerűség mozzanatai elválaszthatatlanul összefonódnak. Bűn és megbocsátás, bűn-tudatunk és a megbocsátás élménye, mint Rahner2 hangsúlyozza, feltételezik egymást. Bűnösségünk elismerése és a megszabadulás lehetősége csodálatosan fonódik egységbe a gyónás gyakorlatában. Ahogy a bűn, mint létünk alapvető határozmánya a megbocsátás felől nyeri el igazi értelmét, úgy bűn-tudatunk a gyónás gyakorlatában nyer egyéni megfogalmazást és értelmezést. A bűntudat ezzel szemben lélektani erők hatása alatt áll, (sőt, egyes depressziókban örökletes és biológiai tényezők által is meghatározott). Más megfogalmazásban az önmagunkkal kapcsolatos visszajelzések és az önmagunkkal kapcsolatos elvárások ütközéséből vezethetők le. Ezen elvárások pedig önismeretünk függvényei. Minél intenzívebb a bűntudat, annál erősebbek azok a lélektani (és fiziológiai) erők, amelyek az egyén cselekvéseit meghatározzák, szabad mozgástere annál inkább beszűkül. A gyakorló gyóntató talán tapasztalhatja is ezt: minél nagyobb érzelmi szenvedéssel, szorongással éli át valaki bűntudatát, annál gyakoribb, hogy maga a konkrét, bűnként megnevezett aktus valamely lélektani kényszer hatása alatt áll. Ez esetben még inkább fontos, hogy a gyónásban a megbocsátó elemet hangsúlyozzuk. A bűnbocsánat: „pax cum Deo et semetipso"11, s a belső béke nélkül az Istennel való béke is nehezen képzelhető el. Gyakorlati megfontolások Még egyszer hangsúlyozom, hogy a lelkipásztor és a lélekgyógyász nézőpontja között nincs határvonal, amelyet megvonhatnánk. Ahogy a bűn-tudat és a bűntudat egy konkrét esetben nem választható külön, úgy adott esetben a személynek mind lelkipásztori, mind lélekgyógyászati segítségre szüksége lehet. A bűn-tudat a hit aktusában és a bűnbocsánat gyakorlatában nyer értelmezést. A bűntudat lélektani folyamatok eredménye, a szenvedés egy formája, amely nemritkán előrelendítő, az egyén számára pozitív, máskor azonban destruktív következményekhez vezet. A lélekgyógyászok képzésében nélkülözhetetlen, hogy tisztában legyenek a hitaktusból fakadó bűntudat mibenlétével, függetlenül attól, hogy maguk vallásosak-e vagy sem. Fel kell, hogy ismerjék azt is, hogy hívő betegük, aki vallásos terminológiát hasz79
