Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Bűn és kiengesztelődés
Gál Ferenc BŰN ÉS KIENGESZTELŐDÉS A bűn és bűnhődés összefüggését igazságérzetünkből kifolyólag természetesnek találjuk. Legalábbis akkor, ha mások bűnéről van szó: aki vétkezett, viselje következményét. A megbocsátás, a kiengesztelődés már sokkal összetettebb kérdés. Nem egyszerűen a természet követelménye, hanem a szellem magasabb fokú megnyilatkozása. Főleg azért, mert magába foglalja az élet nagy összefüggéseit és a jövő mérlegelését. Megbocsátani csak az tud, aki maga is tud bánatot tartani, mert belátja saját törékenységét és megértéssel van mások iránt. A bűnbánati szertartás valamilyen kezdetleges formája megtalálható a primitívebb vallásokban is. Legalább annyiban, hogy a haragvó, titokzatos hatalmakat igyekeznek engesztelni. A bosszú gondolata sem volt soha olyan általános, hogy a törzsek és népek kiíratták volna egymást. Az a megállapítás, hogy a lélek természeténél fogva keresztény, valahol mindig igazolódott. A kereszténységben azonban a bűnbánat, a megbocsátás, a kingesztelódés gondolata egészen átjárja a vallási magatartást. Jézus Krisztus működése a megtérésre való felhívással kezdődik (Mt 4,17; Mk 1,15), s feltámadása után az apostolok azt a küldetést kapják, hogy „az ő nevében megtérést és bűnbocsánatot hirdessenek minden népnek" (Lk 24,47). Az egyház azóta is úgy tekinti a bűnbánat szentségét, mint az Isten irgalmának jelét és az ember önmaga fölé való emelkedésének eszközét. Itt a bűnbánat természetes és üdvtörténeti összefüggéseire akarunk rámutatni. TERMÉSZETÜNK GYENGESÉGÉT, esékenységét mindenki közvetlenül megtapasztalja. Sőt azt az ellentétet is, amelyet Pál apostol emleget: „A belső ember szerint az Isten törvényében lelem örömömet de tagjaimban más tövényt észlelek, s ez küzd értelmem törvénye ellen" (Róm 7,22—23). Az erkölcsiség nem olyan leegyszerűsített probléma, mint ahogy azt Freud materialista és evolucionista alapon megfogalmazta. A lelkiismeretben több a szellemi tájékozódás, mint ahogy azt a közösségnek az ösztönökre gyakorolt nyomásából le lehetne vezetni. Ezért a bűntudatot sem lehet pszichológiai gyakorlatokkal eltüntetni. Az emberi közmeggyőződés a lelkiismeret „szaváról" beszél, amelyet ideig-óráig el lehet ugyan hallgattatni, de megnyugtatni csak olyan tekintélyi szó tudja, amely a felmenő hatalmat képviseli. A kereszténységnek éppen az a meggyőződése, hogy az üdvösség történetében elhangzott Istennek a felmentő szava, s az embernek ehhez kell igazodnia. Éppen arról akarunk beszélni, hogy a kiengesztelódésnek az a párbeszédes formája, amely benne van a bűnvallomásban és a feloldozásban, mennyire összhangban áll létbeli adottságainkkal. Az egzisztencialista filozófia az emberi létet belülről igyekezett értelmezni, azért érinteni kellett a bűnösség élményét is. Már Kierkegaard rámutatott arra, hogy az emberi tudatot kettős bizonytalanság kíséri. Van egy szubjektív félelem, abból kiindulva, hogy nem tud megbirkózni az élet követelményeivel vagy saját vágyaival, meg akar szabadulni az elégtelenségtől, s ezért vállalja a bűnös tettet. Utána jelentkezik az objektív félelem, mint a lelkiismeret terhe. Még rontja a helyzetet, hogy akárhányszor az okozott kárt saját erőnkből nem is tudjuk jóvátenni, ezért a filozófus nem tud választ adni arra, hogy van-e kiút a zsákutcából. Heidegger még tovább megy, amikor állítja, hogy létünk belső sajátossága szerint a „tartozás" (schuldig sein) állapotában van. Benne élek a világban, igazodnom kell hozzá, valamivé kell válnom, ezért keresem a normákat is, amelyek szerint életemet irányíthatom. Ez a „tartozás-tudat" adja meg az erkölcsi jónak és rossznak az egzisztenciális előfeltételét. Ha megteszem, amivel tartozom, az jó, ha elmulasztom, az rossz. Ebbe az irányba mutat a szabadság is. Arra nincs szabadságom, hogy ne döntsék, hiszen már az is elhatározás és döntés, ha nem foglalok konkréten állást. Sza71
