Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Bűn és kiengesztelődés
badságom csak arra van, hogy válogassak a motívumok között és valamelyiket előnyben részesítsem. A szabadság nem szabadosság, nem mentesség a következményektől, hiszen az emberi létnek rendeltetése van. Még akik úgy gondolták, hogy a létnek nincs értelme, azok is abban látták a szabadságot, hogy az ember maga ad értelmet életének (Sartre, Camus). Az igazi szabadság abban áll, hogy megvalósíthatom célomat, kifejezhetem magamat. Tudatunkat állandóan kíséri a „még nem" állapota. Még nem vagyok az, ami lehetnék, még nem értem el azt, amit szeretnék, elmaradok a lehetőségek mögött. Főleg akkor jelentkezik ez, ha figyeljük a közösségi élet adottságait. Még nem tettem meg, amit elvárnak tőlem vagy, amit a szeretet követel. A szellem vonalán különleges finomságok is jelentkeznek. A szeretetben van valami felemelő nyugtalanság. Nem akar senkinek terhére lenni, mindig többet akar nyújtani, több békét akar sugározni. Végességünket és tehetetlenségünket itt éljük meg legjobban. Azért ezen a vonalon tör elő leghamarabb a vágy, hogy valaki pótolja, ami belőlünk hiányzik. Az imádság és az Istenbe vetett bizalom leghamarabb a szeretet talaján sarjad ki. Martin Buber arra mutat rá, hogy bűn ott van, ahol tudatosan felborítjuk emberi világunk rendjét (Schuld und Schuldgefühle). Az emberi lét be van állítva a kezdet és a vég adottságai közé. A fizikai renden kívül az erkölcsi rendbe is be kell illeszkedni, én-ünk mindig viszonyul a te-hez és a mi-hez, sőt keresi az igazodást a minden fölött álló Te-hez is. A szabadság arra való, hogy ezeket a személyes kapcsolatokat a személy méltóságának megfelelően rendezzük. A szabadsággal együtt jár a nyitottság, ezért beszélnek még a politikában is „nyitott társadalomról". Aki ellenben a szabadságot úgy fogja fel mint függetlenséget, kötetlenséget, az igazában bezárkózik önzésének keretébe, ahol inkább az ösztönök és szenvedélyek érvényesülnek, nem pedig az igazság és a szellemi értékek keresése. Amit a filozófia a lét belső elemzése alapján elénk tár, azt az isteni kinyilatkoztatás külső összefüggésekkel világítja meg. Az adós-jelleg az ember teremtett voltából következik. Az emberi „én" csak a Teremtő szavának visszhangja lehet. Szabadsága sem más, mint szellemi lehetőség arra, hogy felmérje helyzetét a világban. Azért keressük identitásunkat, mert valamilyen célra vagyunk teremtve, s azért érezzük, hogy normákhoz kell igazodnunk, mert különböző értékek vonzanak. Az evilági törekvések és társadalmi célok csak akkor nyugtatnak meg, ha beleesnek az erkölcsi értékek vonalába. Az Istenbe vetett hit megadja a kötöttség és a szabadság egyensúlyát. A hit arra képesít, hogy Istenben felismerjük az igazi eszményt, az élet célját, és így szabadságunkat helyes irányba tereljük. Az ember tévedéseiben és bűneiben is „olyan akar lenni, mint az Isten", viszont a hit ezt úgy fogalmazza meg, hogy „legyetek tökéletesek, mint mennyei Atyátok tökéletes". Isten tehát nem lát bennünk riválisokat, hanem olyan lényeket, akik úton vannak és segítségre szorulnak. Itt azonban ki kell térnünk arra, hogy a bűn miért lesz Isten megsértése és miért érdemel büntetést. A sértés emberi fogalom, s azt fejezi ki, hogy valakinek fájdalmat okoztunk, mert kárt tettünk jogaiban vagy életében. Isten ilyen értelemben nem sérthető meg. De amennyiben tőle van az erkölcsi rend, azért annak felborítása szembenáll akaratával. Ha ezen túl még a kinyilatkoztatás hangnemét is figyelembe vesszük, amely Istennek a teremtményei iránt való szeretetéről és gondviseléséről beszél, akkor a bűn ennek a szeretetnek is a visszautasítása. Legtöbbször nem közvetlenül, hanem közvetve. Mindenkiben megvan a képesség, hogy felismerheti az életnek és a világnak ajándék-jellegét, s az erkölcsi rend azt a finomságot tükrözi, ahogyan az ajándékokat kell kezelni. Ezzel egyezik az is, hogy a végleges isteni kinyilatkoztatás nem törvényeket sorol fel, hanem az előkelő magatartást teszi kötelezővé: szeresd Uradat Istenedet, szeresd embertársadat. Ebben a magatartásban nemcsak az jut kifejezésre, hogy mi magunk felemelkedhetünk Isten színvonalára, hanem az is, hogy segítünk másokat felemelkedni; a bűnnel viszont ebből a magasabb légkörből zárjuk ki magunkat. A bűn annyiban Isten uralmának a megsértése, amennyiben megsérti az általa felállított kötelező rendet. Az ilyen tettekkel az ember kizárja magát annak az atyai gondoskodásnak az áldásaiból, amellyel Isten az 72
