Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Floristán, Casiano - Bánhegyi B. Miksa (ford.): A liturgia a hitre nevelés helye
a szentségek, a hit és a vallás között. Ismételten rámutattak arra, hogy a liturgia kettős irányban hat: egyrészt Isten kultusza, másrészt megszenteli az embert (Sacro- santum concilium 10). Ennek felel meg a liturgia kettős feladata is. A keresztény kultusz tisztán szertartási vagy jogi értelmezésén mindenesetre túljutottunk, és a liturgiát már nemcsak úgy definiálhatjuk, mint „az egyháznak Istennel szemben tanúsított nyilvános kultuszát”, hanem a II. Vatikánum után „az egyház cselekvésének” (Sacrosanctum concilium 10), „megváltásunk művének” (uo. 2.), „Istennek az üdvösségtörténet során véghezvitt csodás tettei aktualizálásának” (uo. 35.) tartjuk, az egyház küldetése szempontjából pedig az üdvösség szentségének tekintjük az emberek között (Lumen gentium 1). Ezzel a fejlődéssel túljutottunk a liturgia azon értelmezésén, hogy az a rítusok olyan komplexuma, amely rítusok távol állnak az élettől, s nincs semmi közük egy előző hittapasztalathoz sem. Ma a liturgiát alapvetően misztériumnak és tevékenységnek értelmezzük, azaz szimbilikus és hatékony cslekvésnek, amely a hívőkben megjeleníti az isteni megváltás misztériumát. Ezért amellett, hogy az egyház tanító hivatala a liturgiát úgy tekinti, mint „a keresztény lélek elsődleges forrását, amelyről nem mondhatunk le”, maga sürgeti, hogy a hívők aktívan vegyenek részt a liturgikus ünneplésben. A liturgikus mozgalom kezdetén, az akkori lelkipásztori horizontnak megfelelően, a liturgia nevelő értékét emelték ki. AII. Vatikánum liturgikus konstitúciójának, a Sacrosanctum conciliumnak a kihirdetésével a katechétikai horizont lépett előtérbe. A közvetlenül a zsinat utáni első általános liturgikus fölbuzdulást követően aztán feszültségek támadtak az „evangelizálók” és a „szakramentalisták” között. A hetvenes évek elején az evangelizálás és a „szakramentizálás” két pólusa között meglévő feszültségről hivatalos szinten is történt említés. Az olyan, sokak számára automatikussá fajult szakramentalizálással szemben, amelyben a szentségeket individualisztikusan, a mindennapi élet konkrétumától elszakítva, mágikusan értelmezték, mind jobban érvényesül az evangelizálás szelleme, részint tiltakozásul a szentségekkel való ilyetén bánás ellen. A cél az, hogy a mai feltételekkel és adottságokkal számot vetve szólítsanak föl a hitre és megtérésre, az Evangélium értelmében hozott alapvető döntések bázisán. így, nem annyira a konkrét pasztorális, hanem inkább a teológia területén új szintézisre jutunk, amelyben a liturgiát és a szentségeket egy tág teológiai, antropológiai és társadalmi kontextusban értelmezzük. A liturgiának bibliai és történelmi kutatásokra támaszkodó értelmezése követte a szentségi teológia ingadozását, s közben benne is maradt abban a vallási és kulturális, társadalmi és politikai kontextusban, amely meghatározója azok életének, akik részt vesznek a keresztény összejövetelen. Emlékeztetünk itt arra a hosszú, és változatos útra, amelyet végigjárt a liturgia értelmezése: „szimbolikus részesedés a krisztusi misztériumban” (görög egyházatyák), „a láthatatlan kegyelem látható jele” (Aquinói Szent Tamás), kegyelmi eszköz (a tridenti zsinat utáni teológia), „az egyháznak mint szentségnek szimbolikus kifejezése” (II. Vatikánum), valamint „a szabadság és felszabadulás jele” vagy „az Ország prófétai elővételezése” (a felszabadítás teológiája). II. A hit és a liturgia A hit és a liturgia kapcsolata az egyházatyák következő tételében gyökerezik: „legem credendi lex statuat supplicandi”, azaz az imádság normája és mértéke, ill. kifejezése a hitnek. Vigyáznunk kell, hogy helyesen értsük a tételt a dogmatikai implikációi miatt: a hit és az imádság egyesül a szimbólumban. Minden liturgikus túlzás a hit manipulációjává lehet éppen úgy, ahogyan a túlságosan merev dogmatikai meghatározások is a liturgia eltorzításához vezethetnek. Óvatosan kell tehát érteni XI. Pius szavát: „A liturgia az egyházi tanító hivatal legfontosabb orgánuma.” Mindenesetre biztosan állíthatjuk, hogy az egyház kezdetei óta alapvető egységet alkot a hit és a liturgia, mégha a kettő viszonya a századok folyamán, egészen a zsinat liturgikus reformjáig, — amikor ez a kétpólusos egység különleges figyelmet 58
