Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 1. szám - KÖRKÉP - Rászlai Tibor: Pásztor és béres
Aki ki meri mondani azt, hogy „Krisztusban kedves testvéreim” — s hála Istennek még eléggé sokan merik —, az egy roppant izgalmas társasjátékba kezdett: megadta a szót, beleértve a kritika lehetőségét is testvéreinek. Az, hogy én megmosom a lábadat, nem jelenti azt, hogy te nem moshatod meg a tejemet. Az egymás lábát és fejét megmosó Isten népe olyan Ország polgára lesz, amely ugyan nem szorítható bele a demokrácia skatulyájába, de egy olyan Országé, amelyet érdemes lesz meglátogatni mindenféle „lógusnak” és „gráfusnak”, beleértve a politológust és a szociog- ráfust is. Még az is lehet, hogy belefeledkeznek ebbe az Országba, és ott, Isten tenyerén talán már nem is áhítoznak többé a demokrácia után sem. Kamarás István PÁSZTOR ÉS BÉRES Az Ó- és Újszövetség tanúsága szerint a prófétai szerepek akkor kaptak különös hangsúlyt, amikor az egyetlen Istenhez kötött tartás ereje megrendült, vagy a hitérzék megfogyatkozott. A Lumen Gentium zsinati konstitúció arra hívja fel az egyház figyelmét, hogy „Krisztus prófétai működését" nemcsak a hierarchia által tölti be, „hanem világiak által is. Épp ezért egyrészt tanúknak rendelte őket, másrészt felruházta őket a hit érzékével és az Ige kegyelmével.”1 A hitérzék tompulását — mint folyamatot vagy tompaságot — mint befejezettnek tekintett állapotot, nem egy esetben a helytelenül felfogott dogmatikus szellemiség is elősegítette vagy segíti. A dogmák megváltoztathatatlansága tartalmukra, nem nyelvi megfogalmazásukra vonatkozik. S ez a nyelvi változékonyság vonatkozik a tridenti zsinat által 1546. április 8-án kihirdetett döntésére is, mely a Vulgata szövegét egyedüli és autentikus fordításnak minősítette.2 A Vulgata így felfogott normativitása odavezetett, hogy az ősibb görög szövegek jelentését is a Jeremos-féle „editio”-nak rendelte alá. Eredménye pedig az alapjelentés „regulativ megmásítása” lett. S éppen e másítás következtében különböző ekléziológiákra jutnak egyazon szent szövegekre hivatkozással a „sola Scriptura”-elvét vallók és a katolikus egyház tanítóhivatalának feltétlenül engedelmeskedők. Az eltérő ekléziológiák egyik evangéliumi forrása János evangéliumának szállóigévé híresült helye: „... s lészen egy akol és egy pásztor” (Jn 10,16).3 A görög Újszövetség valamennyi kritikai kiadása minden variáns nélkül csak „nyáj”-at ismer azon a helyen, ahol a Vulgata-latin „akol”-lal fordít. Egyházunk dogmatikája e szövegrészt a Jeromos-féle fordítás értelmében úgy tekinti, hogy az „akol” a katolikus egyház, — és minden kereszténynek a római pápa földi főpásztorsága alá kell tartoznia. A reformáció egyházai viszont úgy interpretálják, hogy a pásztor, Jézus Krisztus a szavára hallgató juhokat az idők végezetén a különböző egyház-aklokból egybegyűjti a majdani mennyei országba. Az első az egyház statikus-intézményi jellegét domborítja ki, a második pedig az egyház dinamikus-eszkatológiai karakterét hangsúlyozza. Noha a Commissio de revisione vulgatae 1907-óta folyamatosan korrigálja a jero- mosi ferdítéseket, a kritikai szövegek felette nehezen töltik be illő pozíciójukat az egyház igehirdetésében. Az „et fiet unum ovile, et unus pastor”-formula minden modern magyar bibliafordításban: a revideált Káldiban (1928), a Békés—Dalos „görög eredetiből fordított(l)” 1978 — kiadásában, a Szörényi—Kosztolányi-félében (1964) makacsul visszatér. Mintha a göröq szöveq fölé mindenképpen Hieronymus fordítását kellene helyezni. 46
