Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 1. szám - KÖRKÉP - Rászlai Tibor: Pásztor és béres
,Akol” vagy „nyáj” — érdemes-e egyáltalán vita tárgyává tenni? Nem ugyanazt a tant fejezi-e ki a görög eredeti és az autentikusnak minősített latin szöveg? — Másképpen is fel lehet tenni a kérdést. Miből kell eljutnunk hiteles ekléziológiához: normatív tradícióból vagy a lehető legjobb szövegből? Hogy mennyire problematikus a fentiekben idézett hely, arra jó példa az újszerű ekléziológiát komponáló Bulányi György: Egyházrend-je4 és Gerhard Lohfink: Milyennek akarta Jézus a közösséget?5 című műve. melyek mellőzik a közismert jánosi helyeket; Előd István Egyháztana6 és Gánóczy Sándor: Az Egyház című műve7 is csak kötelességszerűen említi a pásztori igéket, megmaradván a hagyományos értelmezésnél. Nyelvi értelmezésnél nem kétséges, hogy két szempontra kell mindenekelőtt figyelnünk: időben minél koraibb-ősibb legyen az ősszöveg („Urtext”), s a leghitelesebb szövegkörnyezetet kell rekonstruálnunk. — A ma ismert legkorábbi szöveghely a III. század dereka körül keletkezett Sahid-kopt fordítás. Ha ezt az alapszöveget a későbbi görög kéziratok társaságában összehasonlítjuk a Vulgata-fordftás megoldásával, azt kell megállapítanunk, hogy ez utóbbi teljesen gyökértelen. Minden magyarázat valamilyen „előzetes megértésen” alapszik. Egy szentírási vers értelmét döntően hermeneutikai helye határozza meg. A modern protestáns eg- zegézis e hely történetiségében kételkedik, azon a címen, hogy ami „jánosi” beszéd, az nem lehet jézusi is. Am nemcsak történetiségét vonják kétségbe, hanem az egésznek, mint ilyennek az evangélistától való egységes származását is. W. Bauer egyenesen azon a véleményen van, hogy „a Jn 10,1—21 perikópát belsőleg csak a juhoknak, a pásztornak és ellenlábasainak a képe tartja össze. De ezek hol idegenek, akiknek nem tulajdonuk a juhok, hol tolvajok és rablók, vagy pedig béresek is. A kijelentések folyamán a pásztorból a jó pásztor lesz, és a kettő között ott áll az ajtó először talán a juhokhoz, később bizonyosan a juhok számára. Ez az egyetlen fonal szinte követeli azt a magyarázatot, hogy az evangélista idegen képeket és fogalmakat vett át, de nem volt hozzá ereje, hogy egységessé olvassza őket”.8 R. Bultmann ezt a fejezetet egészen feldarabolja és új sorrendbe rakja. Szerinte a 16. vers az eredeti kétrészes képesbeszédet magyarázó gtossza, abból az időből, amikor az egyházban már valósággá vált a zsidó és pogány nyáj egyesülése, és ellentéteik elsimultak. Az aülé=ovile=akol kérdésre azonban még rövid utalást se találunk Bult- mannál. Nyilván azért, mert elhanyagolhatónak tartotta „glossza-volía” miatt. A Jn 10. fejezet értelmezéséhez akkor fogunk hozzá helyesen, ha elfogadjuk: ez a fejezet az ún. prófétai igék— Profetenspruch — műfajhoz tartozik. A próféták nem hosszú „beszédeket” tartottak, hanem az adott helyzetnek megfelelő, néhány soros ritmikus igéket mondtak. Ez a forma a hallgatóság emlékezetét célozta meg. A próféta körül kisebb-nagyobb tanítványi és baráti csoport kötelékén belül éltek az ily szerkezetű logionok, szófüzérek. Ezek nem az elhangzás történeti sorrendjére ügyeltek, hanem az emlékezés „technikájára”. Legkönnyebb útként a téma-, illetve a szótársítás szolgált. Azonos téma, esetleg két vagy több igében előforduló ugyanazon jelentős kifejezés forrasztja egybe az egyes igéket füzérré.9 Mire odáig jut a hagyományozás, hogy azt írásba foglalják, a kötött formájú szóbeli tradíció olyan vaspántot vont az igék köré, hogy azokban jottányi változás is alig eshetett. Az írásba foglalt tradíció már inkább szolgálta a kultuszt, az istentiszteleti rendet és a rögzített nevelési elveket, mint az apostoli igehirdetésben jelenlévő közvetlen hatást. A sémi művelődési körben a hagyományozás túlnyomóan szóbeli, mechanikus-asszociációs alapon történik. A hellenisztikus igényt kifejező írásbafoglalás azonban az írássá merevült tradíció esetében — post actum scribendi — változtatásokra nem, vagy felette korlátozott mértékben ad csak lehetőséget. Míg az apostolok korát az élő, ún. szóbeli evangélium élteti, az apostolokat követő egyház életét az írás dominanciája szabályozza. Az iméntieket mindig szem előtt tartva kell figyelmünket a legkisebb egységre irányítani — félre téve a modern értelemben vett „irodalmi kompozíció” szempontjait. Ily 47
