Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)

1991 / 1. szám - KÖRKÉP - Kamarás István: Fejmosás vagy lábmosás?

amely kész segíteni bennünket a saját döntéseinkben mindig, amikor csak kérjük ezt a segítséget. Az egyház mint a hitben elkötelezettek közössége, mint nagykorú ke­resztények általános papsága, mindenekelőtt egy fontos hivatalt kell, hogy felismer­jen: életünk sötétségében, amely életünkben — mint egészen állatok és egészen emberek — szabadságra „ítéltnek” vagy „megkegyelmezettnek” látjuk magunkat, olyannak kell lennie, mint a ragyogó tűz, amelynek a segítségével tájékozódhatunk, s amely mindazoknak világít és utat mutat kitartóan, akik, mint mi is, nem akarnak és nem tudnak egyedül maradni abban, amit hitnek nevezünk: e világ és önmagunk misztériumának az elviselésében, elfogadásában és megszentelésében, szeretetben és alázatosságban Isten előtt. Az ilyen nagykorú egyház nem lesz kényelmes, ahogyan a hit sem az, ha azt Is­tennek a saját egzisztenciánkra vonatkozó ítélete elismerésének tekintjük. Ahogyan a tudománytól is végeredményben csak egy erényt várunk el, hogy helyes legyen, az egyháztól is csupán egyet várunk: legyen hűségese hithez és mindazokhoz a fel­adatokhoz, amelyek ebből a hűségből fakadnak. A legnagyobb feladata azonban az, hogy a felvilágosult világ közepén egy misztérium szolgája legyen. A társadalomnak szüksége van egy ilyen kényelmetlen egyházra. Nem olyanra, amelyik racionalizálni akaija, hanem olyanra, amelyiknek van bátorsága ahhoz, hogy a tudományt hangsúlyozó korunkban ellenszegüljön az árnak, ha kell, a társada­lomnak is, a tudománynak is, de mindenekelőtt a történelem folyamán megtalálható mindenféle kiskorúságnak. Nincs szükségünk olyan egyházra, amely a tudománynak segít megszámolni a ho­mokszemeket, olyan egyház kell nekünk, amely a hitnek segít odább tenni a hegyeket! Joachim lilies a Schlesswig-Holstein-i (É. Németország) Max Planck Intézetének volt fiatalon el­hunyt igazgatója, a Giessen-i egyetemen az élettan professzora. A fordítást, melynek mondanivalója aktualitásából máig nem veszített, az Internationale Dialog Zeitschrift 1970.1. számából vettük. Fordította: Bánhegyi B. Miksa OSB FEJMOSÁS VAGY LÁBMOSÁS? Mint országjáró szociográfus, én is azt tapasztalom, hogy a leggyakoribb „falra hányt szó” a demokrácia. Szinte mindenütt látható-hallható. Talán éppen csak a mi berke­inkben hallani-látni ritkábban. Ám azért itt is szóba kerül, ilyenféleképpen: Jött a püspök bérmálni, kilépett a Mercédeszből, rá az odagurított szőnyegre, majd fehér kesztyűs kezét kézcsókra nyújtva engedélyt adott az üdvözlésre. Ekkor még csak 1990-et írtunk.” Jellemző, hogy Isten népének legfelső szolgáját szentatyának nevezzük, pedig Jézus arra biztatott minket, hogy szólítsuk Istent egyszerűen Apucinak (Abba). Alig várom, hogy idelátogasson, talán megbeszélhetem vele.” „Plébánosunk közölte, hogy belga szerzetesek érkeznek hozzánk, így szeretett kántorunk és hitoktatóink máshol kell szolgálják egyházunkat. Én harmadikos gimna­zista létemre vettem a bátorságot — pedig FIDESZ-es se vagyok, csak patrónás —, hogy közbekiabáljam: ’Plébános atya, az egyház mi vagyunk, nem is beszélve a mi plébániánkról, amelyet saját kezünkkel építettünk föl. Nem lehetne ezt az elképzelést 43

Next

/
Thumbnails
Contents