Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)

1991 / 1. szám - KÖRKÉP - Kamarás István: Fejmosás vagy lábmosás?

velünk is megvitatni?’ Plébános atya, sajnos, epegörcsöt kapott. Én meg most zúgolódva imádkozom felgyógyulásáért.”

„Isten előtt mindenki egyenlő, de, sajnos, egyesek főleg papok, úgy viselkednek, mintha lennének egyenlőbbek és legegyenlőbbek is."

„Papjaink sokkal jobban értenek a fejmosáshoz, mint a lábmosáshoz, és az utóbbiakkal is nagyon nehéz elbeszélgetni.”

„Plébánosom a szószékről tegez minket, de teljesen lekonyult, amikor a plébánián visszategeztem.”

,A II. Vatikáni zsinat kopernikuszi fordulat volt egyházunk életében, de legalább ekkora lenne egy egyházközségi zsinat a mi plébániánkon.”

Már régen figyelem egyházunkban a nyelvi formákat és a hangsúlyokat. Hányféleképpen lehet azt mondani, hogy „kedves Testvérek!” Lehet például úgy is, hogy ti vagytok (legyetek) testvérek, én meg apátok, aki rendet csinál köztetek. Még sokaknak sokkal kevesebb a .plébános úr”, a .püspök úr” megszólítás, mint a .plébános atya”, .püspök atya”. Volt a Pécsen rendezett taizei találkozónak egy szociálpszichológiai szempontból is roppant izgalmas pillanata, amikor Roger testvér a zsúfolásig teli sportcsarnokban megünnepeltette a pécsi püspököt, átölelve őt lehúzta a magasból, maga mellé, emberközelbe. Beemelve a testvéri közösségbe hitelesítette számunkra mint püspököt, vagyis atyát. Ebben a pillanatban a szociológus számára bizonyossá vált, hogy az a hierarchia, amelyben az atya is testvér, amelyben a „minél magasabban van valaki, annál inkább szolga”-elv érvényesül, az még a demokráciával is versenyezhet. Az egyház mint szervezet ugyanúgy nem demokrácia, mint ahogy nem monarchia, mégis — mint Isten képe — egyes megnyilvánulásaiban példát adhat még a demokráciának is. Ha Isten a középpont, akkor senki se pályázhat senki jobbjára és baljára. Ha Isten köztünk jár, bárki megszólíthatja őt, hiszen Ő is mindenkit megszólít. A vele együtt vándorló Istennel az egyház akár a történelem legdemokratikusabb szervezetévé válhat, ahol senki se szorong, ahol szabadság, egyenrangúság és testvériség érvényesül, ahol szót lehet érteni, ahol érdekeket és értékeket egyeztető másságok egysége alakulhat ki.

Mindez azonban az országot járó, egyházközségeket látogató szociográfus számára ma még csak vágyálom. Vessünk csak egy pillantást az egyházközségekre! Többségük még paródiája nem csak a demokráciának, hanem egyáltalán a szervezett szervezetnek. Az ország egyházközségeit képviselő 100 plébánia működését tanulmányozva megállapíthattam, hogy a testületek 40%-a kinevezett, 30%-a választott (a többi a kettő — elég zavaros — egyvelege), tagjainak átlagéletkora 50 és 60 év között van, 10%-nak csak nyugdíjas tagjai vannak, és csak minden negyedikben vannak 30 évesnél fiatalabbak. Egyharmadukban csak férfiak akadnak, felükben pedig csupán egy-két nő (ezzel szemben templomba járók és a legaktívabban segítők többségét köztudottan nők teszik ki). Ami még ennél is lényegesebb: sok helyen a képviselők nem képviselik sem az egyházközség többségét, sem legkiválóbbjait, sem legaktívabbjait. Legtöbb esetben a plébános kézivezérlésével működnek. Ugyan a testület és a plébános közötti viszony az esetek kétharmadában a plébános által jónak mondott, ez azonban sok esetben csupán annyit jelent, hogy nincs kezdeményezés (55%-uk tagsága majdnem teljesen passzív), nincs vita, és így harag sincs. Papjaiktól rendre ilyen minősítéseket kapnak a testületek: „dobzselászlók”, „szavazógép”, „bólogatójánosok”. Ezek a jelzők azonban a papokat is minősítik, akik elégségesre vagy bukásra állnak közösségszervezésből. Két önmagáért beszélő eset: Az egyik zalai faluban (még a rendszerváltás előtt) a testület tagjai feljelentik papjukat a párttitkárnál (!), mert kérdezésük nélkül vágatta ki a gesztenyefákat a templomkertben. Egy görögkatolikus egyházközségben pedig „akkor ütött be a mennykő — meséli a pap —, akkor estek pánikba, amikor kijelentettem, hogy ezentúl nálunk is de- j mokrácia lesz, s nem a pap fog dirigálni.”

Derűsebb a kép a kisközösségekben. Még akkor is, ha korántsem mindegyikük olyan fraternális, amely a demokratizmus iskolapéldájának tekinthető. A „karizmati44