Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)

1991 / 1. szám - KÖRKÉP - Rahner, Karl - Bánhegyi B. Miksa (ford.): „A lelket ki ne oltsátok!”

met vagy egyértelműen igent mondjuk, de nem csupán a megváltoztathatatlan alapelvekre, amelyeket senki sem támad, és senki sem tagad komolyan és egyenesen, hanem a harci jelszavakra is, egy-egy konkrét döntésre? Tudunk-e felelni, ha valaki megkérdezi tőlünk: Mit akartok, ti keresztények, konkréten az elkövetkező tíz évben, mit akartok megvalósítani ma, olyant, ami még nincsen, de szerintetek meg kell lennie, mégpedig itt és most, és nem majd csak az örö' kévalóságban? Sokszor nem azért határoljuk-e el magunkat a pártoktól, ahogy mr idani szoktuk, hogy ne kelljen magunkat elkötelezni egy konkrét követeléssel kapcsc atban? Megvan-e a bátorságunk ahhoz, hogy valóban foglalkozzunk a kor kérdéseivel, hogy valóban elébük álljunk, hogy valóban érezzük a terhüket? Hol kockáztatnak meg az egyház életében valóban egy olyan „kísérletet”, amit rögtön az elején el ne simítanának, hogy minden változatlan maradjon? Ha a szellem- és társadalomtörténeti szempontból jelenítjük meg szemünk előtt, hogy a kor milyen forradalmi változásában állunk — s ezt biztosan nem fogjuk túlbecsülni, inkább alábecsülni —, ha hozzámérjük ennek a rohamos változásnak a mélységéhez és a szélességéhez annak a változásnak az erejét, merészségét és előretekintését, amely nálunk is föl van adva az egyháznak, nem kell-e attól félnünk, hogy ennél a korfordulónál még annál is jobban lemaradunk, mint ahogyan lemaradt az egyház a XVIII. század feudális társadalmának, a XIX. század polgári-liberális társadalmába való átmeneténél, vagy az új osztály, a munkásság feltörésének az idején?

Aki úgy hallgatja, amit éppen mondtam, mint valami olcsó kritikát, aki nem engedi magát nyugtalanítani, aki hallgatólagosan abból az előfeltételből indul ki, hogy biztosan rendben van minden, hiszen ő maga rendes ember, megteszi a kötelességét, s különben sem tud semmilyen receptet adni a kor és az egyház problémájára, — az nem értette meg, hogy miért mondtam, amit mondtam. Amit mondtam, az nem jelenti azt, hogy az egyházban minden rossz lenne. Nem, sok minden jó van, tele Lélekkel és isteni elevenségggel: szeretet, hűség, türelmes kereszthordozás, áldozatteljes apostoli munka, ifjúi bátorság, teológiai éleslátás, határozottság az új kérdések megragadásában, s még sok minden, s mindez a Lélek ajándéka, aki nélkül ez sem lenne az egyházban. De hogyha ez a parancsoló mód ennyire érvényes, különösen is ebben az órában, akkor nagy súllyal nehezedik ránk a kérdés:

Mit kell tennünk, hogy a Lelket ki ne oltsuk? Az első, amit meg kellene tennünk, amit szívünkre kellene vennünk, az az aggódás amiatt, hogy a Lélek kioltható. Ki lehet oltani az egyházban a Lelket, ha nem is egészen, de annyira, olyan rettenetesen, hogy félnünk kell attól az ítélettől, amely az Isten házánál kezdődik. S ezért kell, hogy kínozzon bennünk^; az aggodalom, talán mi lehetünk azok, akik kioltják a Lelket. Kioltják a „mindent jobban tudok” gőgjével, a szív tunyaságával, a gyávasággal, azzal hogy képtelenek vagyunk tanulni, s így nézünk szembe az egyházban az új indoklásokkal, az új törekvésekkel. Mi minden lenne másképpen, ha nem fensősé- ges magabiztossággal állnánk sokszor az új elé, egy olyan konzervativizmussal, amely nem Isten dicsőségét, tanítását és alapítását védelmezi az egyházban, hanem önmagát, a régi megszokást, a megszokott dolgokat, mindazt, amit a mindennap új metanoia fájdalma nélkül lehet élni. Ha azonban égetően éreznénk, hogy mulasztásaink ítélnek el bennünket szívünk diffúz, anonim keménységéért és tunyaságáért, az alkotó fantáziához és a merészséghez szükséges bátorság hiányáért, akkor biztosan élesebb füllel, óvatosabban, előzékenyebben ügyelnénk a leghalványabb lehetőségére is annak, hogy valahol jelentkezik a Lélek, amelyik még nem jutott be az egyház és hivatalai hivatalos formuláiba és elveibe. Akkor vágyakozva néznénk körül, hogy nem jelentkeznek-e karizmák, amelyekhez először szemre és érzékre kell szert tennünk. Akkor azokat a karizmákat, amelyeket a Lélek akar közölni, nem állítanánk olyan alternatíva elé, amilyen elé a saját életünket és cselekedetünket soha nem állítjuk, olyan alternatíva elé, hogy nincsen bennük semmi emberi, semmi zavaros.

36