Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 1. szám - KÖRKÉP - Rahner, Karl - Bánhegyi B. Miksa (ford.): „A lelket ki ne oltsátok!”
Mert ez lehetetlen, hiszen a Szentlélek tüze is emberi voltunk csipkebokrából csap fel és emberi dolgok felé. A második a kockázatvállalás bátorsága. Engedjék meg, hogy nyomatékkai megismételjem azt éppen elmondottakat: olyan korban élünk, amikor szükségszerű, hogy az új, a nem próbált dolgok iránti merészségben elmenjünk a végsőkig, egészen odáig, ahol a keresztény tan és a keresztény lelkiismeret egyértelműen és vitathatatlanul nem lát egyszerűen lehetőséget arra, hogy még tovább lépjen. Ma az egyház gyakorlati életében az egyetlen megengedett tuciorizmus a kockázat tuciorizmusa. Ma a valódi problémák megoldásában igazában nem szabad azt kérdeznünk: Meddig kell elmennem?, — mert hiszen egyszerűen a helyzet kényszerít arra, hogy legalább odáig elmenjünk; hanem azt kellene kérdeznünk: Meddig szabad elmennem kihasználva minden teológiai és pasztorális lehetőséget?, — mert Isten Országa nyilvánvalóan olyan helyzetben van, hogy az utolsót is meg kell kockáztatnunk, hogy úgy állhassuk meg a helyünket, ahogyan Isten kívánja tőlünk. Az ökumenét érintő kérdésekben például nem szabad azt kérdeznünk: mennyit kell engednünk különvált testvéreinknek, hanem: hogyan merítsük ki az előzékenység minden elképzelhető, a keresztény-katolikus lelkiismeretünkben akárhogy is elképzelhető lehetőségét, bátran, minden aggodalom nélkül. Ma már egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy ennél kevesebbet tegyünk annak érdekében, hogy legalább közelebb jussunk a keresztények egységéhez. Nekem úgy tűnik, hogy ha ezekben a kérdésekben és sok más kérdésben ezt a tuciorizmust alkalmaznánk, azaz abból a meggyőződésből indulnánk ki, hogy nem mindig, minden korban érvényes elv ugyan, de a mi korunkra vonatkozóan parancs, hogy ma az a legbiztosabb, ami a legkockázatosabb, s ahhoz, hogy mindent vagy valamit is megnyerjünk, a legjobb lehetőség nem az óvatosság, hanem a mégmerészebb kockázatvállalás, — akkor jónéhány gondolat másképp alakulna az egyházban. Ha nem akarjuk, hogy kioltassák a Lélek, akkor szükség van az egyházi engedel- mességhelyes és bátor értelmezésére. Az engedelmesség szent erény. Krisztus Lelkét az egyházban az egyház hivatalával szemben való engedelmeskedés igazolja. Nem lehetséges olyan igazi krisztusi lelkűiét, amely kivezet a püspökök, a pápa, a hivatal egyházából. Ha azonban igaz, hogy Isten Lelke az egyházban nemcsak a hivatalon keresztül, hanem a hivatallal nem rendelkezők által is hatékony, tőlük kiindulva a hivatal irányába hat, akkor azoknak az embereknek, akiket Isten megajándékoz a karizma kegyelmével és terhével (s jobb lenne, ha az egyházban többen tudnák magukról elképzelni, hogy a Lélek elvárja tőlük a karizma befogadását), joguk és kötelességük is, hogy ne bújjanak el egyszerűen a néma, alapjában kényelmes, valójában egyáltalán nem alázatos parirozás mögé, hanem beszéljenek, kiáltsanak, mondják ki nyíltan az egyház hivatala előtt is a véleményüket, ami teljes egészében Isten Leikéé lehet. Tegyék ezt újra meg újra, még ha terhesek lesznek is vele, ha „odafent” nem kellemes is, ha a karizma szenvedését kell is viselniük: a félreismerést, sőt esetleg a megregulázást. Nem ott van az igazi engedelmesség lelkülete, ahol az egyház hivatali masinériája súrlódás nélkül, olajozottan forog, nem ott van, ahol esetleg totalitárius hatalmat gyakorolnak, hanem ahol az Isten akarata körül folyó közös harc közepette a hivatal elismeri a Léleknek a hivatalon kívüli munkálkodását, a karizmatikus pedig, saját feladatához híven, engedelmesen respektálja a hivatalt. Isten, egyedül Isten építi föl a telkeknek, a feladatoknak és a szolgálatoknak ebből az egyházban meglévő szükségképpeni antagonizmusából és pluralizmusából az egy egyházat és annak igazi, Isten-akarta történelmét, ami azután más lesz, mint az, amelyet az egyházi hivatal terveiben gondoltak ki, jogosan és kötelességtudóan terveztek el. A Lélek megelevenedésének a feltételeihez tartozik a bátorság is ehhez az elkerülhetetlen antagomzmushozaz egyházban. Az egyház nem úgy „egy szív és egy lélek”, hogy ne lehetne benne küzdelem, ne létezhetne benne a kölcsönös meg nem értés kínja. Valóban sok karizma van az egyházban, és senkinek sincs meg mind, és senki sem kapott megbízatást az összes karizma igazgatására. Még a hit és a sze37
