Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)

1991 / 1. szám - KÖRKÉP - Rahner, Karl - Bánhegyi B. Miksa (ford.): „A lelket ki ne oltsátok!”

a Lelket, amely kellemetlen is lehet, amely mindig új és kifürkészhetetlen marad, amely az a szeretet, amely kemény is tud lenni; azt a Lelket, amely vezeti az embert és magát az egyházat is oda, ahova nem tervezték be, hogy elmenjen, a mindig új, az ismeretlen felé, — ami csak akkor fedi fel magát, hogy olyan, ami megfelel az egy örökké régi és mindig új Léleknek, amit ő keresett meg magának minden emberi bölcsesség határán túl, — amikor már megvalósult.

Az egyház hívő tudatában tudja, hogy hozzátartozik a Lélek is, hogy pótolhatatlan számára. Kifejezetten tanítja, hogy az egyházhoz nem csupán a hivatal, az intézmény, a hagyomány, a mindig szoros normák, vagyis a betervezett, az előre látható tartozik. Az egyház tudja, hogy történelmében nem csupán a kívülről rátörő áttekinthetetlen szituáció a váratlan és kiszámíthatatlan, amelyen úrrá lesz elveivel, amelyek mindig ugyanazok. Az egyház tudja, hogy saját legbelső lényegébe bele van oltva Isten Lelke, az eleven Lélek, amely még most is dolgozik és ösztönöz, tehát még soha nem realizálta magát adekvát módon, és nem bocsátotta magát az egyház rendelkezésére azon keresztül, amit hivatalnak és elveknek, szentségeknek és tanításnak nevezünk. XII. Pius kifejezetten kijelentette, hogy nemcsak az intézmény tartozik az egyház lényegéhez, hanem a karizma is. A karizmatikusok XII. Pius szerint nemcsak a hivatalviselőkben adottak, de nem is csupán a parancsot kapók azok. Lehetnek teljességgel olyan emberek, akiknek a kegyelmi adományain keresztül Krisztus „közvetlenül” vezeti és irányítja egyházát, s ahogy ezeknek a karizmatikusoknak és karizmáiknak „rendben” kell élniök, éppoly kevéssé törhetnek ki abból az egyházból, amelyik a hivatal egyháza as; de nem csupán az.

Mindezt tudjuk, de sokszor nincs jelen eléggé világosan és elevenen sem az elméletben, sem a gyakorlatban. Gyakran csak olyan elméleti ismeret, aminek semmilyen karizmatikus ereje sincs. Ez nem csupán bűn, hanem önfejűség, meszesedés is. Annak, hogy az egyházban működő Léleknek és karizmáinak az igazsága hatástalan, van más és szorongatóbb oka is. Szinte azt mondhatnánk, hogy Pál ősi egyházának ebből a szempontból könnyebb volt: a gyülekezetek kicsik voltak, szociális szempontból egyrétű és áttekinthető fokon éltek, a be nem tervezett és előre nem látott dolgokat be tudták fogadni, és meg tudták tartani egy mégiscsak ismert és áttekinthető világban. Ma azonban az ipari tömegtársadalom korában élünk, amely korban egységes lesz minden nép történelme, ezek a népek közvetlen, akár baráti, akár ellenséges, de nagyon reális kommunikációban élnek egymással; az automatizálás, a kibernetika, a már-már neurotikussá váló biztonság-igény korában; egy olyan táradalomban, amelyben az öregek az emberiség nagyobb százalékát alkotják, mint bármikor korábban; amikor a tömegek igénye és véleménye irányítható; abban a korban, amikor rettenetesen megnőtt a társadalomban az apparátus, ez pedig az előbb említett körülmények következtében egyszerűen elkerülhetetlen. A mai helyzetnek ezek és az ezekhez hasonló momentumai nemcsak a profán, hanem az egyházi társadalomra is jellemzőek.

Ha őszinték vagyunk, akkor a mai kornak ez a veszedelme feltétlenül az egyházat is fenyegető veszély. Mert ma is megvan az egyházban az állandó védekezés a kívülről fenyegető hatalmakkal szemben. Megvan a pártszerűen elgondolt egység és egyöntetűség szituációja. Az a szellem lett eluralkodóvá, amely nagyon is gyorsan és egyértelműen a pápának az egyházban betöltött primátusából mint az egység kötelékéből és az igazság garanciájából kiindulva objektivizálja a hit tanítását, — az egyházi bürokrácia nagyon is jelentékeny római centralizmusában, mindennek és minden egyes dolognak az egyház központi hivatalai által történő szabályozásában.

S mi van az egyházzal abban az élettérben, amely a mi életterünk? Nem uralkodott-e el bennünk is a fáradtság, nem túlságosan sok a tiszta rutin? Hol vannak a „mozgalmak”, hol van olyan enthuziazmus, amely új célokat tűz maga elé, amely valami újnak akar híveket szerezni? Nem hirdettük-e túlzottan az egyház kimért, kiegyensúlyozott elveit ahelyett, hogy bátran parancsoló módba tennénk át mindazt, ami — bár nem mindig és mindenütt —, de számunkra itt és most szükségszerű? Nem hiányzik-e belőlük sokszor nagyon is a bátorság ahhoz, hogy egyértelműen ne35