Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 1. szám - KÖRKÉP - Rahner, Karl - Bánhegyi B. Miksa (ford.): „A lelket ki ne oltsátok!”
KORKÉP Karl Rahner „A LELKET KI NE OLTSÁTOK!” A szentírásnak ez a mondata az Újszövetség legrégibb levelében található, az Apostolnak a tesszaloniki hívekhez írt levelében. Az 5. fejezet 19. verse, utolsó sora a befejező intelmeknek, amelyeket az Apostol a gyülekezetéhez intézett. Amikor meghalljuk ezt a felszólítást, az első hallásra magától értetődőnek tűnhet: ki venné magának azt a merészséget, hogy ellenálljon a Szentiéleknek, különösen készakarva és megátalkodottan? És ha magához az egyházhoz szól ez az ige, hogyan oltaná ki az egyház Isten Lekét? Mégis: csak föl kell tennünk magunknak a kérdést, hogy mire gondolt Pál konkréten ezzel az intelemmel, s máris belátjuk, hogy figyelmeztetése nem felesleges, sem az egyes embernek, sem az egész egyháznak. Amikor ezt az igét olvasunk, először meg kell döbbennünk, hogy a Lelket, Isten gyújtó tüzét ki lehet egyáltalán oltani: a bennünk és a világban való működését képesek vagyunk elfojtani, kezünkbe van adva, szellemi tunyaságunk hatalmába, gyávaságunk kezére, és üres, földi, szeretet nélkül való szívünk rendelkezhet vele. Nemcsak önmagunkhoz tudunk hűtlenek lenni, nemcsak saját lényünk méltóságát és rendeltetését vagyunk képesek elárulni, de el tudjuk fojtani a Lelket is, amelyik állandóan meg akarja újtani a Föld színét, megölhetjük Isten életét a világban, a lét tereit Isten nélkülivé, üressé, értelmetlenné tudjuk tenni. Valóban: ha a Lélek kegyelmi ajándékairól, amelyeket nem szabad kiirtani, úgy gondolkozunk, ahogyan azokat Pál is látja, könnyen rájövünk, hogy nem is annyira magától értetődő, amire Pál buzdít. Mert az ilyen kegyelmi ajándékok először is úgy vannak elosztva sokak között, hogy nem birtokolja mindenki mindegyiket, úgy kerülnek szétosztásra, ahogy az magának a Léleknek tetszik, s nem úgy, ahogy valamely embernek vagy a hivatalnak, tervnek megfelelő. Milyen nehéz azonban beismernie az embernek, hogy a másik rendelkezik valami fontossal, valami isteni dologgal, ami nekünk magunknak nincs meg, amit teljesen soha megérteni nem tudunk, ami az embernek önmagából kiindulva idegen, és esetleg furcsának vagy megütközést keltőnek tűnik; milyen könnyen gondolja úgy az ember, hogy az istenit azonosítani lehet azzal, amit ő maga birtokol, s ami számára könnyen hozzáférhető, mert éppen hozzá tért be! Továbbá: Pál szemében ezek az ajándékok olyanok, hogy a földi embernek ostobaságnak tűnnek (1Kor 2,14), úgy léphetnek föl az egyházban, hogy a kívülállónak alkalmat adhatnak a gúnyolódásra, mintha ezek a Lélektől megajándékozottak elvesztették volna lelki egyensúlyukat, magyarán őrültek volnának (1Kor 14,23). Pál felteszi, hogy gyülekezeteiben mindenütt és a legkülönfélébb módon fú a Lélek, a tanúságtétel Lelke, mint a prófétákban: a szolgáló szeretet, a tanítás, a vigasztalás, a segítő buzdítás, az ajándékozás, a megértés, az irgalmasság Lelke (Róm 12,4-8), a bölcs beszéd, a tudós beszéd, a hegyeket mozgató imádság, a gyógyító erő, a hatalmas tettek, a prófétai beszéd Lelke, a szellemek elbírálásának, az elragadtatásnak, az elragadtatásban mondottak értelmezésének, a segítő szolgálatnak, az egyház vezetésének a Lelke (1Kor 12,4-11, 28-30). Ezer alakban működik Krisztus Lelke, ezek közül mind nincs meg senkiben, mert csak mind együtt alkotják Krisztusnak az egy és az egész testét. Mindennek tisztességesen és rendben kell folynia (1Kor 14,40), de a Lélek működésének ez a rendje olyan rend, amely szabadjára enged, amely elismer, amely ismeri ezeknek az adományoknak az áttekinthetetlen sokféleségét és betervezhetetlenségét, amely engedi fúni a Lelket, ahol és ahogyan csak akar, amely nem engedi meg az egyházban, sem a pusztán emberi megítélésnek, sem pedig a minden betervezni akaró hivatal hübriszének, hogy kioltsa a Lelket; azt 34
