Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 1. szám - FÓRUM - Máté-Tóth András: Igazságosság Istene - A „második világ” történelmi tapasztalatai mint „locus teologicus”
természetességével a fennálló egyházi szervezetekhez, és ezért bizonytalanságot szülhet „megfoghatatlan” jelenléte, alkalmi, váratlan fölbukkanása. Ez semmiképpen se jelenti azt, hogy a második egyház helyettesíteni akarná az elsőt, vagy igazságkeresésében és szerkezetváltozásai közepette nem venné figyelembe az első egyház szent hagyományát és azt a törekvését, hogy megfeleljen az adott kor szavának. Jelent azonban egyfajta alternatívát, bizonyos búvópatakszerű friss válaszkeresést, és némi vonakodást attól, hogy idejekorán erős strukturális elemekkel csökkentsék eszmei és szerkezeti flexibilitását. A második egyház tagjainak és csoportjainak együttműködése részben az élet legalapvetőbb kérdéseiben állandó és egzisztenciális, ugyanakkor megengedi a legkülönbözőbb akciók számára a legkülönbözőbb csoportosulást. A második egyház élete nem a primér egyházi területeken és helyeken zajlik, hanem általában a társadalom civil területein. A második egyház úgy született meg Magyarországon, mint az eső utáni erdőben a gombák. Némely területen nagy tömegben is megjelent, másutt egyáltalán nem volt föltalálható. Az erdőben járók azonban láthatják sokféleségét és vitalitását. A láthatatlanság a második egyház igazságkeresésének sokféleségét is jelenti. A válaszok a dogmák és a szent hagyományok biztonságával szemben inkább vadon születetteknek tűnnek. így azonban jelentősen csökkenthető a cenzúra gondolatbéníó volta. A második egyház, illetve második társadalom jellegzetességeinek felsorolása után szükséges kitérni az erőszakmentességre. Az erőszak egyfajta alternatíva hiányt jelent akár fölülről diktált, akár alulról kényszerített. Van elnyomó és van felszabadító erőszak is. Az erőszakmentesség alternatívát jelent az élethez. Konrád György írja: ,A közép-európai valóság másfajta magatartást indokol, mint a kommunista tradíció. A közép-európai modernitás annyit jelent, hogy felismerjük történelmünk tartós trendvonalait, és pontosan tájékozódó intuícióval meghosszabbítjuk azokat. Fölismerni az érlelődő folyamatokat, elősegíteni kibontakozásukat, elkerülve az ideológiai és dramaturgiai klisék csapdáit! Ez az a történelmi vállalkozás, amely mindannyiunkat külön-külön személyes meghívás elé állít.”3 Az erőszakmentes társadalomalakításnak ez a művészete Kelet-Európa legtöbb országában megfigyelhető volt az utóbbi évtizedekben. Példaértékű a román és magyar nép erőszakmentes ellenállására, amelynek szent példái a tavalyi év karácsonyán Temesváron, majd Bukarestben történtek, de ugyanígy utalhatunk arra is, hogy egymástól függetlenül Kelet-Németor- szágban, Jugoszláviában, Magyarországon és másutt is a katonai szolgálat megtagadói vállalták a börtönbüntetéseket. A társadalomalakítás erőszakmentes stílusa Európa e szubrégiójában általános tapasztalat. Bibó Istvánnal megállapíthatjuk, hogy az európai társadalomfejlődés értelme és alapvonatkozásai szolgáltatták ehhez a lehetőségi feltételeket. Ha ezek a feltételek a világ más tájain nem adottak, akkor ezt tudomásul kell venni. Ilyenkor a feltétlen erőszakmentes társadalommegújítás (erőszakmentes forradalom) követelése igazságtalanság az adott társadalmi kontextussal szemben. Mi itt Magyarországon vagy Európában tudatában lehetünk annak, hogy az erőszakmentesség nemcsak kontextuális követelmény, hanem Isten tulajdonságaihoz tartozik, melyeket Jézus magatartásából és igehirdetéséből ismerhettünk meg. Ez a magatartás és irányultság jelentkezik bizonyos mértékig a Vatikán igazságos háborúról és ultima ratió- ról szóló tanításában. A rabság és a hamis felszabadítás tapasztalata A sztálinista társadalomberendezkedés a saját ideológiája szerint jó és üdvözítő. Minthogy azonban a társadalom belső fejlődése nem igazolta ezt az ideologisztikus megállapítást, a pártvezetőség elméleti és gyakorlati megújulást hirdetett, amely azonban nem érinthette a rendszer tartópilléreit, létének alapjait. Az ideológiai és strukturális határok túlságosan ridegnek bizonyultak. A szocializmus olyan jelzői mint „emberarcú”, „létező” vagy akár a legutóbb használt „demokratikus” egyrészt a nép vagy a társadalom kielégítetlen szabadságigényét tükrözte, másrészt rámutatott arra, 31
