Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 1. szám - FÓRUM - Máté-Tóth András: Igazságosság Istene - A „második világ” történelmi tapasztalatai mint „locus teologicus”
hogy a rendszer képtelen ezt az igényt valóságosan kielégíteni. A rabság tapasztalata a bizonyos reformok után is fennmaradt. Még ha az 1956-os forradalom hozott is valamelyes reményeket az embereket valóban felszabadító szocialista berendezkedésről, ezek a remények csak emlékként élhettek tovább. Az 1968-as reformtörekvések pedig 1972-re „csendesen” visszarendeződtek. Az egész rendszer 1988-as nyilvános összeomlása azt mutatja, hogy a szocializmus mint olyan, ebben az európai kiadásában nem volt képes meghozni a szükséges szabadságot. Az igaztalan szabadság másik, a XX. sz.-ban jellegzetesen középkelet-európai kiadása a patriotizmus. Ennek Európában igen hosszú a története. Létrehozta a nemzetállamokat, amelyek később többek között a világháborúk okai lettek. A ma különösen is fájó nemzetiségi kisebbségek közötti konflikusok a nyelvi nemzetek érdekében történt felszabadítás negatív következményei. A helytelenül értelmezett szabadság nem a nép szabadsága. Olyan szabadság, amely per definitionem fogságot is szül. Ebből a tapasztalatból származik az az egyházaknak is szóló felhívás, hogy a dogmák és az egyházi struktúra merev értelmezése önkéntelenül elutasítja az olyan reformtörekvéseket, melyek nem rendelkeznek eleve beépített fékező mechanizmusokkal. A Jézushoz, mint prófétához való hűség megköveteli azt a bátorságot, hogy az új bort az új tömlőbe merjük önteni. A dogmák változtathatatlanságának túlhangsúlyozása nélkül nem esik szét az egyház öntudata, és a vak engedelmességre alapozott hierarchikus vonatkozások túlhangsúlyozása nélkül nem zuhan az egyház a szabadosság anarchiájába. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy a szabadság mindig csak a szabadság egy bizonyos fokát jelenti, amint azt J. B. Metz a fennálló rendszerekkel szembeni „eszkatotogikus diszkrepancia” szakkifejezésével jelzi. 4. Az instrumentalizálás tapasztalata A nemzetközi enyhülés és ennek, valamint a II. Vatikáni zsinatnak folyománya, a Vatikán új keleti politikája a hatvanas években az egyházat az állammal szemben új viszonyba helyezte. Az ellenséges magatartást felváltotta az „állam és az egyház közötti jó viszony”. A politikai rendszer külpolitikája pedig az egyházat a Nyugatnak mutatott kirakatként használta. Az engedmények fejében a Vatikán is a Szovjetunió felé vezető hídként foglalkozott a kelet-európai országokkal. AII. világháború előtt az egyház a „keresztényi” hatalomgyakorlást támogatta, utána pedig egyre inkább a fennálló kommunista államhatalmat. A trón és az oltár szövetsége a „vörös csillag és az oltár’ szövetségévé transzfi- gurálódott. Ezzel a megállapítással nem akarok ítéletet mondani a kor egyházi vezetősége és népe fölött, mert az ítélet Istennél van. Mindazonáltal szükséges a „modus vivendi”-nek nevezett modellt mint modellt úgy értékelni, hogy az a keresztényi irgalmasságon kívül is hordozzon valamilyen üzenetet. Ez a szövetség nem tette teljesen lehetetlenné azt, hogy az egyház a szűkreszabott keretfeltételek között áthagyományozzon bizonyos ismereteket, és folytassa a kereszténység „liturgikus” hagyományát. Magyarországon a vázolt együttélési modell tapasztalatai alapján azt érzékelhettük, hogy a fennálló hatalommal való túlságosan szoros szövetség gátolja a vallásos impulzivitást, és szétzilálja a hit továbbadásának kapilláris rendszerét. Ez nemcsak szervezéselméleti kérdés, hanem az egyháznak, mint intézménynek hitelességét és identitását érintő dolog. Az igazságtalan hatalommal való kényszerű szövetség, illetve az alatta gyakorolt „modus vivendi” majdnem lehetetlenné teszi a hit továbbadását. Itt újra különböztetni kell a totális elnyomás és a „pax kadariensis” (Hankiss) hatása között. Az előbbi ugyanis megerősíti az egyház identitását, szorgalmazza az elnyomottak dacát. Az utóbbi a kompromisszumok révén „szétszeleteli” az elnyomottakat és gyengíti az Istenhez és az egyházhoz tartozás öntudatát. Az az igyekezet, amelyben a Vatikán a zavartalan szentségkiszolgáltatás érdekében kompromisszumok útján töltötte be az üres püspöki székeket, nem oldotta meg a hit alapvető továbbadásának problémáját, de számunkra tudatosíthatja azt, hogy a teljes 32