Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 1. szám - FÓRUM - Máté-Tóth András: Igazságosság Istene - A „második világ” történelmi tapasztalatai mint „locus teologicus”
meg kellett tanítani erre az igazságra, és eme igazság útján a kommunizmus „Kánaánjába" kellett vezetni. A társadalomnak úgy kellett működnie, ahogyan azt a Kommunista Párt Központi Bizottsága rendeletekkel előírta. A társadalomban megmutatkozó minden alternatívát el kellett takarítani az útból, szektásnak kellett bélyegezni, és mint osztályellenséget, példát statuálva, el kellett ítélni. A totális igazság birtoklása és a totális hatalomgyakorlás az ideológiai és a társadalmi gyakorlat vonatkozásában totális ellenőrzésre készteti a hatalmon lévőket. Csak az létezett, amit a totális felügyelet alá lehetett vonni. Minden más ellenséges és üldözendő eset. Ez a mindenre kiterjedő felügyelet széleskörű apparátust működtetett, és egyre többen voltak olyanok, akik készek voltak ezzel együtt is működni. Ennek következtében egyre csökkent a bizalom az országban. Már nem csak a kommunista ideológiával szembeni eretnekségtől, hanem mindenfajta alternatív gyakorlattól és egymástól is féltek az emberek. Külsődlegesen lassanként hozzáigazodtak az elrendelt kollektivizmushoz, egyébként pedig teljesen visszahúzódtak a magánéletükbe. Az igazság birtoklásának, a hatalomgyakorlásnak és a felügyeletnek totalitása felébreszti a vágyat az igazságosság Istene és a relativitást igenlő egyház iránt, amely elég érett arra, hogy partikuláris legyen. Sőt, ha Istent partikuláris tulajdonsággal illetjük, az csak egyfajta negáció és csak arra vonatkozik, hogy ennek révén újragondolhassuk a róla szóló klasszikus kijelentéseket: például mindenható, mindentudó, stb. Isten szuverén, és szuverenitása fenntartása miatt a közvetítők relativitására van szükség. Az igazság mindig keresendő, a hatalomgyakorlás pedig alá van vetve Isten mindenhatóságának. A felügyelet Istené, és a búza és a konkoly közötti megkülönböztetés is. Isten a szabadság, a tágasság és a mélység kommunikáló totalitása. Aki valamit megtapasztal Istenből, az tudatára ébred tapasztalata relativitásának és, főleg tudatára ébred annak, hogy tapasztalatának megfogalmazása különösképpen esetleges. Az egyház vezetőinek tudniuk kell, hogy Istené a hatalom, és az ebből való részesedés nem ad alapot az uralkodásra. Az Istenhez méltó hatalomgyakorlás csak kommunikatív és részeltető lehet. A bizalom mindig többet használ, mint a biztosítékok görcsös keresése. Ezáltal bizonyos tekintetben kérdőjeleket kell tennünk az egyház hagyományos mértékeinek mai kifejtésmódja mellé (egység, engedelmesség). Az egyház nem válhat falanszterré, hanem olyan közösséggé kell lennie, amely képes biztosítani az emberhez méltó autonómiához szükséges alapvető ismereteket és az autonómia begyakorlásához szükséges feltételeket. Az egyház nem csúszhat bele az alapvető pasztorális szakadásba: nem válhat a parancsot adók és az enge- delmeskedők, a hivatalosak és a fél- ill. nem hivatalosak jól elkülönített táborává, hanem olyan közösséggé kell lennie, ahol az Istenre hallgatók és Istennek engedel- meskedők a saját szerepük szerint szolidárisak egymással. Olyan közösséggé, amelyben a keresztségből fakadó alapvető egyelnőségre a megkereszteltek konszenzusa útján épülnek a sajátos hivatalok és szerepek. 2. „Második társadalom” tapasztalata A kádári rendszer neosztalinizmusának elnyomására a létező szocializmus országai az ún. „második társadalom” alternatívájával válaszoltak. Ennek nagy magyarországi irodalma is van. E társadalmi jelenség teológiai értékelése talán éppen azt az egyediséget lelheti fel szubrégiónkban, amellyel a kelet-európai teológusok kiegészíthetik az európai polgári demokratikus országok teológusainak meglátásait. A totalitarizmus embertelen, közvetlen leküzdése erőszak. A „második társadalom” alternatív utat jár: a totalitárius rendszerek közvetett módon történő leépítésének útját. A kvázi lehetőségek korszakában a létező szocializmus országaiban kifejlődött az ún. második társadalom formáció. A „rend” hézagaiban főképpen (marxista orientáltságú) értelmiségiek a társadalmi együttműködésnek új módját igyekeztek először ideológiailag alátámasztani, majd gyakorolni is. Ez az alternatíva megkérdőjelezte a megkérdőjelezhetetlen ideológiát és társadalmi gyakorlatot. A lazább konspiráló értelmiségi körök fölélesztették a félelemtől megfagyott értékeket és kérdéseket: a vita, a 29
