Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 1. szám - FÓRUM - Máté-Tóth András: Igazságosság Istene - A „második világ” történelmi tapasztalatai mint „locus teologicus”
együtt rendszerezve értékelhessük. Azért csak most, mert a párthatalom lehetetlenné tette az egyháznak és a társadalomnak is, hogy megfelelő eszmei és személyi feltételek között nézzen szembe saját háború előtti és háború utáni szerepével. Bízom abban, hogy a következő gondolatokkal valamelyest hozzájárulhatok az utóbbi korszak teológiai értékelésének botorkálva induló vitájához. Történelmünk kritikus feldolgozása A háború utáni korszakról szólva a szószékeken és némeiyütt írásban is többféle bibliai kép jelenik meg. Leggyakoribb a „pusztai vándorlás”. A korszak behatóbb elemzése azonban arra szorít bennünket, hogy megkülönböztessük a magyar sztálinizmust a neosztalinizmustól (kádárizmus). Akkor is így kell tennünk, ha ma sokan hajlanak arra, hogy ezt a különbségtételt elhagyják, mert az egyház teljes rabságának árnyalat nélküli hangsúlyozása nem könnyíti az egyház szerepének önkritikáját a fennálló hatalomhoz és saját küldetéséhez való viszonyát illetően. A rabság és kiszolgáltatottság képének sematikus alkalmazása igen alkalmasnak bizonyul a helyénvaló bűnbánat elhárításához. Mindig nagyon nehéz elszámolni a saját történelmünkkel és benne elválasztani a jót a rossztól. Végső soron e munkát maga Isten végzi el az utolsó ítéleten. Lelkének segítségével azonban talán elővételezhetjük e végső elszámolás néhány szempontját, eredményét. A kommunista hatalom megszűntével nagy a kísértés arra, hogy a gondos vizsgálódást elhagyva lendületes gesztussal „tabula rasát” csináljunk. Ha ezen az úton járunk, csalódások érnek bennünket. A történelemben nincs tiszta kezdet. Mulasztanánk, mert elvennénk a magyar egyháztól és a magyar társadalomtól is az önvizsgálatra és a metanoiára kínálkozó alkalmat. Különböztetnünk kell tehát a totalitárius hatalomgyakorlás és az azt követő periódus között. A határt meghúzhatjuk Sztálin halálánál (1953), az 56-os forradalomnál vagy talán — egyházi szemszögből nézve — a magyar kormány és a Vatikán közötti részleges megállapodásnál (1964). Az első szakaszt egyszerűen az egyiptomi fogság szakaszának nevezzük. Ezután azonban egy új szakasz következik. Különböző fontos pontokon ugyanis a vezető kommunista párt számára világossá vált, hogy a kommunizmus nem valósítható meg olyan gyorsan, az ideológiai agymosás nem lett száz százalékos és hogy kommunistaként vagy szocialistaként a (jogos vagy jogtalan) valláskritika megtartása mellett hosszú együttélésre kell berendezkedni az egyházakkal és a vallással. A társadalomról és a vallásról vallott felfogásban beállott változások és árnyalatok, valamint az európai politikai folyamatok a rendszert újfajta viszonyra késztették az egyházzal, de más érdekcsoportokkal szemben is. Ezt a szakaszt már nem szimbolizálhatjuk a teljes elnyomásra utaló egyiptomi fogság képével, hanem inkább egy másik bibliai fogságképpel: a babiloni fogságéval. A társadalom megkötötte kompromisszumát a pártvezetéssel (az elnyomókkal), és az egyház is berendezkedett ezek közé a viszonyok közé. Ennek a különbségtételnek az átgondolásakor nyomban világossá válik, hogy a magyar ma és holnap számára nem szabad csak a totális rabság első fázisát kiindulópontként venni, hanem a hitelesség azt követeli, hogy önkritikusan a második szakaszt is lelkiismeretvizsgálatunk tárgyává tegyük. 1. A totális elnyomás tapasztalata A totalitarizmus olyan társadalmi berendezkedést, melyben a hatalmon lévők mindent maguk alá kívánnak gyűrni. A totalitarizmus tehát kizárólagos igényt jelent. A magyar kommunista párt — Moszkvától irányítva — totális igazságot hirdetett, az igazság hézagtalan rendszerét. Az egyetlen „megváltó” igazság birtokában úgy tartotta, hogy egyedül ő jogosult az igazság kifejtésére, hirdetésére és a konstruktív önkritikára. Az igazsággal kapcsolatos totalitárius magatartás a hatalomgyakorlás totalitarizmusát is szükségképpen maga után vonja. A társadalmat — ha akarta, ha nem — 28
