Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)

1991 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Gerhartz, Johannes Günter - Gáspár Csaba László (ford.): Demokratizálás az egyházban

d) A helyes döntés kialakításának e „demokratikus” formája alkalmas arra, hogy az egyházban is újra és újra tudatossá tegyünk néhány alapvető igazságot, melyek benne rejlenek a demokrácia eszméjében. Egyrészt azt, hogy a hivatalviselők a közösség és tagjainak boldogulásáért vannak, és ez létezésük egyedüli alapja; másrészt azt, hogy a legmélyebben emberi és emberhez méltó, ha maga a közösség részt vesz az akarat kialakításában, amkor is az, amit cselekszik, valóban saját tette; végül pedig a demokrácia eszméje rávilágít arra is, hogy a közösség minden tagja már eleve azáltal, hogy tagja a szóban forgó közösségnek s ezzel védi és hordozza azt, maga felelős és felelőssé tehető mindazért, amit a közösség tesz vagy elmulaszt. A középkori kánonjogi eszme, mely szerint az, ami mindenkire vonatkozik, mindenki döntésén kell alapuljon, újfent életre kelhetne és gyakorlattá válhatna a döntés kialakításának demokratikus formájában.

Befejezésül legalább még nevezzünk meg három további lehetőséget, melyek az egyház demokratizálása szempontjából szóba jöhetnek:

6. A hivatal lehetne időhöz kötött zz egyházban, pontosabban a hivatal gyakorlása meghatározott időre korlátozódhatna. Legalábbis a megbízás állandó revideálhatósá- gának követelménye jobban megfelelne az egyházban, és inkább szolgálná a hivatal stabilitását valamint a hivatalviselő függetlenségét, mint a bizalmatlansági szavazás lehetősége és a hivatalviselő esetleges leváltása. Ez a kérdés természetesen nem érinti a hivatalviselő elveszihetetlen szentségi papi karakterét.

7. Az alsóbb döntési szintek megerősítése és önállósítása a szubszidiaritás elvének értelmében. Mióta az egyház foglalkozni kezdett a társadalmi problémákkal, azóta hirdeti ezt az elvet az emberi-társadalmi tevékenység alapelveként. Amit az egyház minden emberi társadalom számára érinthetetlenül érvényesnek hirdet, azt illő önmagára is alkalmaznia. Hiszen az egyház is emberi közösség a szó teljes értelmében; a szubszidiaritás elve tehát rá is érvényes teljes mértékben és minden korlátozás nélkül. Ez az elv az emberi méltóságban alapozódik, nevezetesen ama fölismerésben, hogy az önálló cselekvés vezet el az önbeteljesítéshez, — magyarán, „gyakorlat teszi a mestert". A szubszidiaritás princípiuma a „kisegítés”, a „segítőkész melléállás” elve. Ilyenformán az ellentétét jelenti a részletekbe menően dirigáló centralizmusnak. Amit a kisebb közösség képes megtenni, annak lehetőségét nem szabad elvenni tőle. Ez nem vezet szükségszerűen az egység megszüntetéséhez, az egyház atomizálódásához. Az egység hivatala az összegyházban (a pápaság), valamint a helyi egyházban (a püspökség) továbbra is megmarad. A szubszidiaritás elve egyáltalán nem érinti az egyház hierarchikus struktúráját, a Krisztus alapította hivatalt, lévén nem az egyház szerkezetének és alkotmányának, hanem az illetékesség valamint a cselekvés módjának az elve. Ez a princípium konkrétan legalább a következőt mondja ki: vélelmezni kell, hogy fontos ügyeit minden közösség képes maga rendezni. Ha tehát a központi tekintély valamit rendezni és elrendelni akar, kötelessége, hogy bizonyítsa illetékességét, illetve azt, hogy az alárendelt közösségek nem képesek maguk szabályozni az adott kérdést.

8. Az egyházat eleddig messzemenően az abszolutista állam módjára kormányozták, azaz minden hatalom és minden egyes intézkedés ugyanattól az instanciától indult ki. Noha az egyházban nem lehetséges — a Krisztus által alapított hivatal megtartása miatt — a hatalom olyan megosztása, amely a demokratikus államforma követelménye és adottsága, ám a tön/ényhozói, bírói és a végrehajtói hatalom megkülönböztetésére valamint különböző személyek általi gyakorlására föltétlenül lehetőség van anélkül, hogy a hivatal megszűnne vagy megváltozna. Sőt, éppen az egyházban tanácsos ez a különbségtétel, minthogy csak így, vagy a legbiztosabban ezen a módon szavatolható az eljárások jogszerűsége és a személyek jogvédelme. Hiszen az igazságosság és az emberiesség megóvásában az egyháznak az összes többi emberi közösség előtt mintaszerűen kell elöljárnia. Máskülönben nem lehet „magasztos jel a népek között” Istenünk igazságossága és „humanitása” számára, melyről Szent Pál beszél. Ezzel lényeges lépést tennénk abban, hogy az egyházi jogrendet valamint jogi eljárásokat hozzáigazítanánk napjaink jogérzetéhez.

21