Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)

1991 / 4. szám - FÓRUM - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Hiány van papokban is hívőkben is - Vita jelen lelkipásztorkodásunk kríziséről

A kérdésünkhöz kapcsolódó vitához igen értékesen járult hozzá egy ferences, aki Dél- Afrikában dolgozik. Azt írja: Abból, ami a cikkben követelményként szerepel, már sok minden „messze mögöttünk van". Aki nyitott szemmel jár a világban, annak meg kell állapítania: a katolikus világban mindenütt megkezdődött a plébániák életében az élén­külés folyamata, s ezt nem lehet nem észre venni: „Természetesen én is látom az üres padokat, amikor néhány évenként itthoni szabad­ságra jövök. De hol volt meg az korábban, amikor egy falusi plébánosnak csak négy-öt­száz emberről kellett gondoskodnia, hogy világiak működtek volna vele együtt olyan intenzíven az elsőáldozási és bérmálási előkészületben, a jegyesoktatásban? Ne feledke­zzünk meg az aktív asszonycsoportokról, a karitász- és szeniorcsoportokról, amelyek­nek a példás munkáját mindig kénytelen vagyok megcsodálni. És nem ritkán, hogy is volt a régi időkben? A falusi plébános csak kevés emberért volt, azonban emlékszem olyan mondásokra, mint például: „a papunknak több ideje van a méheire, mint ránk..." Ez a misszionárius tudósít a továbbiakban afrikai eleven egyházközségéről: „Durban egyik külvárosában vagyok, lakóinak száma 18 ezer, közülük 9500 katolikus. Színesek­nek (coloureds) mondják őket, mert nem is feketék, nem is fehérek. A külvárosban, az út másik oldalán 22 ezer indiai él, de közülük csak 120 család katolikus. Mint egyedül lévő lelkipásztor, ilyen körülmények között a legjobb akarat mellett sem tudok megfelelni mindenkinek. A plébániát beosztottuk tizenkét kerületre, s ezek mindegyike saját aktivi­tást fejt ki, ami a biblia- és imaköröket, az elsőáldozó és bérmálkozó csoportokat illeti. 85 férfi és nő, részben idősek diákok és diáklányok, oktat hét közben katekizmust. 22 áldoz- tató szolgál vasárnap, és hétközben is, mikor betegekhez mennek, vagy házi ájtatosságo- kat tartanak. Ha meghal valaki a plébánia területén, a szomszédok az illető körzetben három este elmennek a halott házába és imádkoznak a hozzátartozókkal. Legtöbbször nem is tudja a lakás befogadni az imádkozókat, úgy hogy a halottasház előtt ülnek és ott imádkoznak a többiekkel együtt... Ha valaki megbetegszik, az illető körzetben imádkoz­nak érte, vasárnap is, a közös istentiszteleten." Modellek — szerkezetváltás Ezzel a messze Afrikától érkező hanggal nyilván eljutottunk a probléma magváig: Né­metország egyháza nem a paphiány miatt haldoklik, hanem, mert a megkeresztelt és megbérmált keresztények között kevesen vannak, akik igazi közösségi érzéssel bimak. Né­metországban igen sokan kritizálják az egyházat, de minden elevenedés ellenére még mindig nagyon kevesen vannak az olyanok, akik készek magukat aktívan bevetni. Egy plébános arra használta fel a cikkünk megjelenését, hogy „pásztorlevelet" írjon egyházközségének: „Nálunk, a Rheinland tartományban az egyházközség szereti a pap­ját: pásztornak hívni, ami nem jelent mást, mint hogy pásztor. Jézus Krisztusról, a jó Pász­torról olvassuk: 'Ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem.' Tíz éve vagyok itt plébános, sokat ismerek, de messze nem mindenkit... Egymást ismerni annyit jelent, mint bizalmas viszonyban lenni, lélekben közel lenni egymáshoz, mint barátok között vagy a családban. Egyházközségünkben nem maradunk-e, minden közös aktivitásunk ellenére is, sokszor idegenek egymás számára, mert túlságosan kevés időt szentelünk egymásnak? Mindegyikünk tudja: A névtelenség halálos lehet, a kapcsolatok halála rejlik mögötte. A lelkipásztorkodás arra való, hogy először is megtörje ez a névtelenséget, hidat építsen az emberek között, ajtót tárjon a másik előtt, kihozza az embereket elszigeteltsé­gükből. Ezt a plébános egy ötezres egyházközségben nyilván nem tudja megtenni egye­dül, még a legjobb akarat mellett sem. A hagyományos lelkipásztorkodás tulajdonkép­pen a plébánostól vár mindent — s az egyházközségtől elsősorban azt, hogy legyen megelégedve, viselkedjék nyugodtan, engedelmesen és egyetértőén. Azonban az ellátott nyáj­nak ma gondoskodó közösséggé kell válnia. Már nem csupán objektum, hanem szubjektum is." Egyébként nemcsak paphiány van, van hívóhiány is! Az új „lelkipásztorkodási model­lek" közül sok már e miatt a tényállás miatt van kudarcra ítélve. A keresztényeknek csu­pán egy egészen kis köre aktivizálható, kész arra, hogy világiként legyen lelkipásztor. 227

Next

/
Thumbnails
Contents