Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 4. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE P. WEISSMAHR BÉLA S. J. TEOLÓGIAI TANÁRRAL - Zimányi Ágnes: Krisztusi engedelmesség
ösztönözheti és, hogy ettől megszabaduljanak, az engedelmességet — alárendeltséget, alázatosságot — választották. A szerzetesi közösségben az engedelmesség teszi lehetővé — ez az ideális állapot —, hogy a szerzetes a szolgálatot, az önzetlenséget kézzelfoghatóan és egyértelmű módon tudja gyakorolni. így válik hasonlóvá Krisztushoz, akinek az Atya iránti engedelmessége a felülmúlhatatlan példakép. Az engedelmesség teológiailag nehezen megokolható pontja, hogyan lehet Krisztusnak az Atya iránti engedelmességét azáltal megvalósítani, hogy valaki engedelmességet fogad egy emberi elöljárónak, intézkedései elővételezett elfogadásával. Bizonyos értelemben úgy tűnhet, hogy az engedelmességi fogadalommal a szerzetes biankó csekket ad át, persze nem egészen, hiszen említettem, hogy az elöljáró sem parancsolhat mást, mint a szerzet alkotmányának megfelelőt. Fontos tisztán látni, hogy a szerzetesi engedelmesség nem ugyanaz, mint a gyermek engedelmessége szülei iránt. A nevelő és nevelt közötti engedelmesség viszont arra irányul, hogy megszüntesse magát, a gyermek maga is felnő. A szerzetesi engedelmesség nem abból indult ki, hogy az elöljáró okosabb, tapasztaltabb, átfogóbb szemlélettel rendelkező, — nem ebbe a nevelő-nevelt sémába illeszkedik. Független attól, hogy ki az okosabb. A szerzetes önként elfogadja a helyzet rizikóját, mert bízik az isteni gondviselésben és az a hitből fakadó meglátás vezeti, hogy ha kiszolgáltatja önmagát és fontos dolgokban nem ő dönt magáról, akkor nem jár rosszul. Kiszolgáltatja magát Istennek, még ha emberileg kevéssé is tud kifejlődni. Racionálisan teljesen meg nem indokolható hittel tudja, hogy ha Isten nagyobb szolgálata emberileg — tehetség kifejlesztése, egészsége megőrzése szempontjából — hátrányára válnék, akkor Isten majd jóváteszi úgy, hogy az messze felülmúlja a magára vett, üdvözítő értelemben elvállalt szenvedést, keresztet, megpróbáltatást. Persze nem lehet az áldozatot az emberi kiteljesedésre sandítva vállalni. A kulcs Jézus Krisztus engedelmessége. S aki mindenáron ki akarja küszöbölni életéből a szenvedést, az nem követi azt az utat, amely a megváltás megvalósításával számunkra nyilvánvaló lett. A keresztény élet paradoxonéval van itt dolgunk, amit Pál apostol úgy fejez ki a Filip- pi levélben: „Mindaz, amit egykor előnynek tekintettem, Krisztus Jézusnak fölséges ismeretéhez mérten mindent akadálynak tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tartottam, csak hogy Krisztust elnyerhessem és hozzá tartozzam" (Fii 3,7—9a). A végső megoldást az a meggyőződés jelenti, hogy a keresztény személyiség kibontakoztatása áldozatot is kíván, és ennek az alapmagatartásnak a kialakulása a személyiség legmaga- sabbrendű kifejlődését jelenti. A keresztény személyiség csúcsa tehát nem a minden szempontból humánusan kiteljesedett, sikeres ember. A keresztény személyiség csúcsát az érheti el, aki — ha az adott pillanatban szükségszerű körülmények úgy kívánják — a megpróbáltatást is vállalja. S ez alól nem lehet kibújni anélkül, hogy azzal vissza ne utasítanánk a személyes isteni hívást, hogy a megfeszített és értünk szenvedő Urat kövessük. Az ilyen helyzetben, amely persze mindig személyes döntés, az engedelmesség megpróbáltatásokat jelentő helyzetei a hit végső perspektíváiban szemlélve olyan értelmet nyernek, amely messze felülmúl minden lehetséges, az összes szempontokat kiegyenlítő, és így a humanista megfontolás számára is érthető emberszemlélet által megvalósítható önkifejlődést. Ez azonban már hitből való érvelés, csak azok számára lehet érthetővé tenni, akik a keresztény hit alapján állnak, akik számára Krisztus személye és a hozzá hasonlítás döntő fontosságú. Még egyszerűbben: az igazi emberi kiteljesedés, melyet az ember igazán csak a hit által megvilágosítva tud felfogni, a krisztusi kiüresedés. — jézus Krisztus miért vállalta a végsó kiüresedést, a kereszthalált? Hogy miért kellett a megváltásnak így történnie? Erre több válasz is lehetséges, illetve minden válasz ugyanazt akarja kifejezni, ha egészen egyértelműen nem is tudjuk fogal- milag kifejteni. Bizonyos, hogy a szenvedés önmagában, mint olyan, nem érték. Érték azonban, sőt sajátos értelemben a legnagyobb személyes érték az önmagából kilépni tudó önzetlen szeretet, amelynek valódisága és komolysága akkor mutatkozhat meg félre223
